Kék virág, piros tüske

Történet a nagyravágyó nőről, aki lassan de biztosan fullad bele a csillogó, mázas hazugságba, mindabba, ami körülveszi. Mese arról, hogyan omlik össze az önbecsapás fényes palotája.

Sokáig nem szerettem Woody Allen-t, aztán újranéztem a Süti, nem süti-t, és rájöttem, hogy hozzá fel kell nőni, úgy, mint A kis herceghez. Nyílván lehet vitatkozni a filmjein, de a Match Point feszültsége és a Vicky Christina Barcelona bohémsága után, ismét Oscar gyanúsat alkotott a 75 esztendős rendező. Legalábbis Cate Blanchett számára egész biztosan.

A téma a földön hever, hiszen ez az az ügy, ami ma jónéhányunkat foglalkoztat: gazdag ember - szegény ember, társadalmi osztályok, társadalmi különbségek, illetve hogyan kerüljünk be a felső körbe, lehetőleg anélkül, hogy megroppantanánk a derekunkat. A két idősíkon haladó, némi humorral megfűszerezett sztoriból kiderül, hogy a totális őrület szélén álló főhősnő hogyan próbálja újra összekaparni darabokra hullott életét, miután sikkasztásért és csalásért leültetett, dúsgazdag férje öngyilkos lesz a börtönben. Blue Jasmine karaktere zseniálisan kidolgozott, bár kedvenc színésznőnkkel nem volt nehéz dolga a rendezőnek. Cate tökéletesen bemutatja egy olyan asszonynak a jellemét, aki az égegyadta világon semmit nem csinált eddigi életében, csak élvezte az ura anyagi helyzetét és társadalmi státuszát, eközben pedig olyannyira elvakította a pénz, hogy azt sem vette észre, amit mindvégig mindenki tudott, hogy a férje nem éppen az az ember, akinek ő hiszi. Jasminenak azonban a legnagyobb pofon sem elég, egyenesen vezeti megkopott Bentley-jét a szakadék felé, azt azonban nem látjuk, végul lezuhan e. A történet arra kiváló példázat, hogy miként adjuk fel igazi érzelmeinket, önbecsülésünket és emberi mivoltunkat pár monogramos táskáért és néhány sikkes Chanel kosztümért.

Blue Jasmine, avagy kék virág, piros tüskével. Vigyázat, mérgező élőlény! A film pedig egyértelműen kötelező!