Sajnos van, hogy említésre sem méltatnak téged. Pedig nem kell félni tőled. Én is sokszor elgondolkodtam már, hogy mit is mondhatnék neked. Most is rengeteg minden kavarog a fejemben.

Sokáig jelen voltál az életemben és tudom, hogy leszel is, de már nem okozol fájdalmat, már nem ijeszt meg visszatekintenem az emlékekre. Mert az is én vagyok, aki akkor voltam. Most már tudom, hogy az összes általad megtörtént pillanat segített abban, hogy önmagam legyek, és azzá váljak, aki valójában vagyok. Szeretnék neked köszönetet mondani. Mert lehet, hogy régen még fájt is, de el kellett, hogy tiporjanak, földbe kellett, hogy döngöljenek, meg kellett, hogy alázzanak, fájnia kellett a szívemnek, sírnia a lelkemnek, összeszakadnia a testemnek, hogy a végén feltudjak állni arról a koszos padlóról és tudatosítani magamban, hogy nekem van még dolgom ebben az életben. Én pedig megtettem. Felálltam. 

Megtanítottál a fájdalmammal együtt élni és ráébresztettél, hogy minden nehézség csak egy nagyon hosszú utazás része és lesz majd egy megálló, ahol a fájdalom örökre elhagy. Megtanítottál önmagam lenni. Megtanítottad, hogy nem hagyhatom el magam. Ki kell állnom magamért. Segítettél abban, ami talán a legnehezebb volt, hogy nemet mondjak. Mert volt, hogy nem hittem magamban, hogy elég erős tudok lenni, hogy megtegyem. Hagytam magam sodródni, és vártam a csodát. Azt hittem, majd minden magától megoldódik. De nem így lett. Akkor nagyon haragudtam rád. Majd idővel beláttam te csak jót akartál. Sikerült. Mert egy idő után feltettem magamnak a kérdéseket, hogy „Mégis mi a sz@rt csinálok? Tényleg jó ez nekem? Mégis miért csinálom ezt magammal? Miért is nem tudok nemet mondani?” Majd rájöttem. A sok szenvedés, mind értem van. A hozzám nem méltó történések, mind arra voltak jók, hogy meglássam ez nem én vagyok. Meg kellett ismernem saját magamat, ki is vagyok valójában, mit is akarok igazán. Meg kellett értenem, hogy mi is az én feladatom igazából. Mire is szolgált, hogy szenvedtem.

Általad megerősítést nyertem, hogy az életben nincs jó, vagy rossz döntés. Döntés van, amit vagy meghozok, vagy nem. Aztán ennek megfelelően lépni tovább. De csak rajtam állt, hogy vissza a rossz irányba, vagy a jó felé haladva. Úgy dönteni, amire akkor, abban a pillanatban szükségem volt. Elfogadtam, hogy lesz majd, aki ezerszer is át fog rajtam taposni, aki soha nem fog emberszámba venni, de emelt fővel tovább kell majd lépnem. Megértettem és beláttam, hogy az élet nem azért kegyetlen velem, hogy büntessen, hanem, hogy tanítson, és ettől a perctől kezdve mindent másképp láttam. Felismertem mi az, amit megengedhetek és mi az, amire fel kell emelnem a kezem és kiabálnom, hogy nem, most már nem. Volt, amit lezártam és később visszatekintve hálás vagyok érte.

Most már ki tudom mondani, hogy hálás vagyok Neked Múltam. Minden egyes részeiért. Hálás vagyok annak a sok rossznak, ami megtörtént és hálás vagyok azoknak az embereknek, akik megsebeztek és akik által erősebb lettem, így mostanra már tudom ki vagyok. Tudom, kiben, mennyire bízhatok meg. Tudom, hogy a szó elszáll, ha tettek nem követik. De ami a legfontosabb, tudom, érzem, hiszem, hogy minden rossz, ami most történik el fog múlni. 

• elengedés életszemlélet elfogadás önszeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!