Egy idő múlva elérkezik az a pillanat, amikor két ember között fellobban a láng, és beindul a kémia. A találkozások, hosszú beszélgetések, andalgások, randevúk és forró éjszakák után egymás karjaiba sodródva kijelentjük egyszer csak, hogy kapcsolatban vagyunk. És akkor előkerülnek kelléktárunkból a jól bevált sémák.
Mindannyian hozott anyagból dolgozunk. Két kapcsolat között kesergünk és összeillesztjük magunkban összetört részeinket, vagy szárnyra kapunk és csiszolgatjuk saját életünket és álmainkat, majd megérkezik Ő és mindent borít magával. Két ember kapcsolódásával magával hozza a múltat és a jövő álmait. Az egyén maga határozza meg, hogy mit enged magával az újba, és mit tart távol tőle. Máshogy viselkedik egy párkapcsolatfüggő és máshogy az, aki már egy ideje szingliként tengeti az életét.
Aki hozzászokott ahhoz, hogy mindig legyen mellette valaki, minél hamarabb próbál magának új társat találni. Az új társ pedig jön, mellé az álmok, hogy mit szeretnénk közösen elérni. Az ilyen emberekre mondják azt, hogy szerelmesek a szerelembe. Kell nekik a társ, mert már annyi ideig éltek párkapcsolatban és olyan kevés időt töltöttek magukkal, hogy mindent többes számban képesek eltervezni és megvalósítani. Az álmaik és céljaik a közös célról szólnak. Az ölelésről, hogy végre megnyugodjon a szív és elkezdődjön a közös élet. Az önállósághoz szokott egyedülálló időközben túlteszi magát a múlt sérelmein, kénytelen egyedül feldolgozni a szembejövő anyagi és életszituációkat, így rátalál saját céljaira és képes saját lábán megmaradni. Azt vettem észre, hogy az idő előre haladtával egyre mélyül a szakadék a két embertípus között. Aki már hozzászokott egy önálló életformához, nehezen képes feladni magát egy kapcsolatban, mert tisztán látja, hogy a kapcsolatok lehetősége 50-50% és ennek az 50%-át nem látja át, nem ő dönti el, nem ő tervez vele.
Akik megszokták, hogy csakis saját magukra számíthatnak, és nincs partner aki dönt helyettük vagy velük együtt, nehezen oldják fel a kapcsolati blokkjaikat. Vagy azért voltak egyedül, mert megviselte őket egy szakítás, vagy az életkörülmények nem voltak megfelelőek. Ezzel szemben a kapcsolatmániás emberek másra sem vágynak, mint egy újabb ölelésbe menekülni, amely begyógyítja a múlt sebeit. A csapda a múltban van elrejtve. Nem véletlenül mondják azt, hogy az egyedül töltött idő sokszor fontosabb dolgokra világít rá egy ember személyiségében, mint a közösen töltött idő, hiszen a szakítások feldolgozásához szükségünk van a magányra. Ahhoz, hogy kipucoljuk magunkból a fájdalom morzsáit, meg kell gyászolnunk, ki kell sírnunk, dühöngünk magunkból azt, amit elvesztettünk. Mert minden kapcsolattal együtt elvesztünk valahol egy közösen elképzelt álmot. Kiváltképp igaz ez akkor, ha hosszú távú kapcsolatnak lett vége. Újra kell programoznunk magunkat, újra szocializálódunk a mi-ről az én-re, hogy újra megtaláljuk azokat a célokat, amelyekért érdemes küzdenünk. Legyen végre valami az életünkben, ami rólunk szól.
Aztán jön egy kapcsolat és ezzel együtt az egyeztetések, a kompromisszumok, a szabadság átértelmezése. Az az ember, aki hozzászokott saját autonóm életéhez, sokszor nem fogja tudni könnyen elfogadni, hogy valaki beleszivárgott az életébe, és kénytelen lesz megosztani a figyelmét és a döntései lehetőségét. Egy kapcsolatba klasszikus szingliként belelépni bizonytalan talaj, hiszen sokszor nem a szexuális függetlenségünk feladása a legnagyobb probléma, mert egy jó minőségű, érzelmi stabilitást nyújtó kapcsolatba még viszonylag hamar belesimulunk, de az élet többi aspektusát, amiről megszoktuk, hogy kizárólagosan döntünk, azt nehéz feladni. Legyen szó, anyagi kérdésről, vagy álmok megvalósításáról. A kapcsolatok alakulásakor nemcsak két jelen, hanem két múlt érik össze. Mindenki hoz magával valamilyen tapasztalatot az előzőekről, és mindenki hordoz magában valamilyen elképzelést a jövőjéről, és választottjáról, hogy milyennek kell lennie, vagy mit érdemes elkerülni. Ha feldolgozatlan kapcsolati fájdalmaink vannak, akkor elképzelhető, hogy túl zárkózottak, vagy túlzóan piócák leszünk, és minden lélegzetvételünket a másik ember jelenléte fog meghatározni. Mert szivárog még a vér a szívünk sebeiből, és szeretnénk betölteni a másik okozta boldogságával az űrt a lelkünkben. Ilyenkor minden idegszálunk a másik embertől függ, és ha valamilyen módon nem úgy irányul a figyelem ránk, ahogy mi azt elképzeltük, ahogy arra vágyunk, akkor jönnek az ellenőrizgetések.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez