Inkább Frances, mint bárki más

"Avoir le cafard", mondja a francia, ha nem állnak túl fényesen a dolgok. Szó szerint azt jelenti: csótányom van. Ennél nem is találhatnánk kifejezőbbet, ha mellékvágányon haladunk az életben. Hiszen rendbe tenni a dolgokat legalább olyan nehéz, mint kiirtani az előbb említett rovart. Főleg, ha körülöttünk se veszi kezébe senki az irányítást, mert premier plánban általában mindenki jól elvan azzal, ha csak elvan.

Nekem vannak csótányaim. Minden értelemben. Nem tombol bennem az életöröm, és gyakran találkozom azokkal a bizonyos rovarokkal, amelyek állítólag képesek túlélni az atomrobbanást is. Persze ezt nem lehet teljes bizonysággal kijelenteni, mert ha el is jön majd a katasztrófa, mi bizonyára beleveszünk. Ha előtte nem szívja ki belőlünk az életet a saját magunk által generált kis poklunk. Merthogy a legtöbb ember nem is akar igazán boldog lenni, csupán közönségre vágyik saját nyomorúságához. A Francis Ha c. film - mert, hogy erre utal a cím - sok ilyen karaktert vonultat fel. Hipszterek, mondhatnánk rájuk, hiszen tele vannak hatalmas vágyakkal, művészi ambícióval, és tervekkel, amelyeket a húszas éveik legvégén sem kívánnak feladni. Mindenáron szeretnék elkerülni, hogy főszerepet kapjanak a hétköznapok szürke fejezeteiben. Mintahogy, gyakran az élet, a fim is fekete-fehér. Mégis képes egyéni és színes stílust teremteni úgy, hogy egy darab esztéká keretes szemüveget sem vonultat fel. Szeretném azt hinni, hogy ilyen az én történetem is fekete-fehér, de telis tele színes karakterekkel.

Francis sokat költözik, és gyakran csúszik ki lába alól a talaj. Én is gyakran költözöm. Pedig azt hittem, hogy a hely, ahol most élek sokáig lesz az otthonom. Aztán megjelentek ők. A belváros mocskának igazi túlélői, a csótányok. És mit tettem rögtön? Elindultam kérdezősködni, hogy meggyőződjek róla, másnál is olyan rossz e a helyzet mint nálam. Szomorú busójárásom során minden szomszédhoz illedelmesen bekopogtattam, hogy panaszkodjak a bogaraimról. Megértést azonban, csak módjával találtam: "Innen ezeket nem lehet kiíratni, ez van", "Néha befut egy-kettő, de van biocsapdám", és a legjobb: "Figyelj, én nem követem nyomon, hogy milyen rovarokkal élünk együtt". A szemben lakó szőke lánytól a következő elmélkedés érkezett:

- Nálunk szerintem nincsenek. De nem az enyém a lakás, hanem a barátomé, Lackóé. Ő biztos megmondaná nekem, ha látott volna, mer’ tudja, hogy sosem aludnék itt, ha lennének csótányai.

Mondtam, neki, hogy azért nézzen körül jobban, de biztos voltam benne, hogy kérésem süket fülekre talál. Próbáltam felvenni a harcot a rovarokkal, de egyedül olyan nehéz kikényszeríteni a változást. Aztán inkább lakást kerestem, majd állást, aztán megint lakást. Majd rá kellett ébrednem, hogy jó szemészt és szemüveget találni legalább olyan nehéz, mint hatékony csótányirtót. Mindig közbe jött valami fontosabb. Ennek már jó néhány hónapja. Sajnos jobban hasonlítunk a csótányra, mint gondolnánk: mi is bármihez tudunk alkalmazkodni, ha nagyon muszáj. Frances barátnője a filmben továbblép. Kikényszeríti a változást. Nekem nincsenek ilyen barátaim. De van egy szőke szomszédom. A lány a szemközti lakásban. Neki sikerült.

Egy zord, télies reggelen éppen a bejárati ajtót zártam be, amikor a folyosón lelassított mellettem egy fiatalember:

- Bocsika, te mondtad a barátnőmnek, hogy csótányok vannak a házban?

- Előfordulahat.

- Nagyon köszi. A barátnőm azóta nem alszik nálam.

A kigyúrt férfi, maga Lackó volt.

- Nem gondolod, hogy egy idő után, lehet magától is észrevette volna, hogy a ház tele van csótánnyal?

- Azt mondtam neki, azok bogarak, amik nem jönnek be a lakásba. Szóval nagyon köszi.

Gyilkos pillantása közben sok minden átfutahatott volna a fejemen: sajnálat, megbánás, karma. Végülis egy szomszédlátogatással sikerült szétrombolnom egy működő párkapcsolatot. De nem. Csak az járt a fejemben, hogy a szomszéd lány, nem teketóriázott, hanem lelépett. Nyilván szétnézett a lakásban, talált néhány bogarat és ennyi volt. Hazugságon kapta Lackót, és elköltözött. Nem siránkozott senkinek.

Frances filmbeli barátnője látszólag továbblép. Nem tudom megatlálta e boldogulását az életben a szőke szomszédlány, de azt tudom, hogy Frances barátnőjének úgy tünt, sikerül. Férjet talál, és Japánba költözik. Magára hagyva Francest, aki „randiképtelen”. Én is egyedül vagyok. Frances táncosnő akar lenni, én bármi más. De sosem az, amit éppen csinálok. És még új lakást sem találtam. Sőt a legujabb hírek szerint, lassan megint munkát is kereshetek. Frances barátnője, egy látogatás során, részegen bavallja, hogy nem boldog. Utálja Japánt, a munkáját, és nem szereti a vőlegényét sem. Esküdözik, hogy elhagyja és új életet kezd. Továbblép vagy vissza, de változtat jelenlegi nyomorúságos helyzetén. Persze másnap, már kijózanodva, visszamegy Japánba a vőlegényével. Na ilyen barátom, nekem is sok van. A részeg világmegváltók. „ Holnap elhagyom”, „Holnap kirúgom”, „Elköltözök”, „Felmondok”, hallgatom ilyenkor sokszor. Én is panaszkodom. Élvezettel dagonyázunk problémáink mocsarában. Avoir la cafard. Így vagy úgy, de mindenkinek csótánya van. Csak közönség kell, és egy üveg bor. Nagy terveket szövünk a változásokról. De mint tudjuk, a holnap sosem jön el, csak a másnap, amikor minden marad a régi, az enyhe fejfájást leszámítva.

Nem szeretem az olyan filmeket, ahol a hősnő megtalálja önmagát, és elhitetik velem, hogy ez bárkinek sikerülhet. A Frances Ha csak félig ilyen. A főszereplő megtalálja magát a film végére. Egy kicsit. De még egyedül van és keresgél. Ezzel képes vagyok azonosulni. Egy kicsit. Még én is keresgélek: lakást, munkát, kapcsolatot. De bízok a változásban, mert tudom, én nem csak részegen szeretnék megszabadulni azoktól a csótányoktól.

Kis Zsuzsanna

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!