Szögezzük le az elején, hogy ez nem egy hiszti. Minden embernek vannak bizonyos dolgokkal kapcsolatban félelmei. Az enyém a repüléstől való félelem. Nem szeretem. Nem tartom normális dolognak, és különben is. A sors fintora, hogy mégis imádok utazni.

Amikor először szálltam repülőre, akkor is elfogott egyfajta erős félelem. Sokan azt mondták, ez egy olyan dolog, hogy minél többször repülök majd, annál élvezetesebbé válik, és valójában csak megszokás kérdése az egész. Hát nem így lett. Ciki, de ez van.

Az élet azonban furcsa játékot űz időnként, hiszen van, aki úgy oldja meg a repüléstől való félelmét, hogy egészen egyszerűen nem ül fel a gépre, és inkább választ olyan úti célokat, amelyeket kocsival, vagy busszal, netán vonattal el lehet érni. Esetemben ez sajnos nem egy lehetséges opció, ugyanis olyan helyekre kell utaznom, amit nem lehet elérni egyéb közlekedési formákkal. Ez van, ilyen az élet, na meg a szerelem és ezen kívül a vágyam az iránt, hogy be akarom járni a világot. Ezért döntöttem úgy, hogy megosztom veletek mindazt a hangulatot, amit megélek egy repülőút alatt. Igyekszem humorosabb hangvételben megírni, de a valóság az az, hogy mindezt átélni, sokkal kevésbé mókás, mint amilyenne tűnik az itt leírtak alapján.

Reptér:

Sok ember. Tömeg. Korábban nehezen viseltem a tömeget, a nagy tereket. Mostanra ez a legkisebb problémám az utazással kapcsolatban, sőt addig örülök, amíg békésen iszogathatom a teámat a reptéren, és nem kell betuszakolnom magam egy szuper járatra, ahol rajtam kívül még 200 másik ember osztozkodik egy csőszerű valamin /ez lenne a repülőgép a szememben/ .

Sajnos azon „szerencsések” közé tartozom, akik már az utazás előtt egy héttel lelki beteggé válnak. Elalvás előtt nyomatom a meditációs zenéimet, mégis olyan rémképek villannak be, hogy éppen zuhanok le. Fejben már búcsúzkodom a családomtól, és közben arra gondolok, hogy mi a francot keresek én itt???

Beszállás:

A szent pillanat, amikor belépek a kedvenc közlekedési eszközömbe és azonnal megcélzok egy légiutas-kísérőt, hogy elmondhassam neki még felszállás előtt, hogy bizony én leszek a legrosszabb utas, akivel valaha dolga volt. Ugyanis pánikos vagyok, szorongok, van egy kis szívbetegségem, és mindemellett még a fürgeróka lába sem kíméli a gyomromat. /Legutóbbi utamon Barcelonába például már nem is a kis hányózacsit nyomták a kezembe, hanem egy óriási hullazsák méretű kukazsákot, akkora volt a vész gyomortájékon/. És ha már itt tartunk, azt is jelzem a kedves légiutas-kísérőmnek, hogy amennyiben lehet, akkor inkább a kapitány mellé szeretnék ülni, aki remélhetőleg fogja majd a kezem és egész út alatt arról beszél, hogy tutira nem lesz semmi gond.

Persze jobb esetben ilyenkor megkapom az elsőbbségi ülést, nagy lábtérrel, hogy még véletlenül se érezzem rosszul magam. És sokszor annyira kedvesek próbálnak lenni, hogy még egy kis csokit és üdítőt is hoznak, pusztán jófejségből. Ez mind remek, máris jobban érzem magam… Ja nem! Higgyétek el, én mindezt igazán értékelem, legbelül magamban, csak a testem másképpen reagál.

Következik a biztonsági bemutató. Mennyire édesek, ahogy egyszerre csinálják. Egy frászt! Mi a … ez? Ne már, tehát mégiscsak fennáll a veszélye annak,  hogy esetleg lezuhanunk. Oké, ki akarok szállni, ennek már a fele sem tréfa. Jézusom, elindultunk! Baszki, innen már nincs menekvés. Levert a víz. Zúg a fülem.

Oké, nem sírok, nem sírok. Barbi, szánalmas vagy, mindenki más mosolyogva élvezi az emelkedést. Kapaszkodom a karfába, mint Singer bácsi az öreg varrógépébe. Hahó, elértük már a repülési magasságot? Valaki?

Odafent már egyszerűbb lesz, egyenesben vagyunk, pár óra és megérkezünk. Élvezzük a kilátást. Hallgassunk zenét, és kapcsolódjunk ki. Tessék? Élvezzem a kilátást? Ki sem merek nézni az ablakon, de köszi. Istenem, miért kellett nekem felszállnom?! Mekkora egy hülye p*csa vagyok.

Oké, nincs gáz, már húsz perce megyünk fent a levegőben, ez egy tök normális állapot. Hm, lehet, hogy benyomok egy kis Bruno Mars - 24K Magic-et a fülembe, és kicsit pihenek. "Élvezem az utazást."

EZ MEG MI A SZENT ISTEN VOLT??? Istenem , ennyi, vége. Hát ezért kellett a biztonsági bemutató. Hol az oxigénmaszk? Halló, Kisasszony, azonnal jöjjön ide, muszáj valakinek szorítanom a kezét, miközben búcsút veszek az életemtől. Jézusom, ezt nem hiszem el, komolyan. Miért történik ez velem? Ennyit a vonzás törvényéről... Legalább ittam volna le magam...

Nyugalom csak egy kis turbulencia...

Cabin crew sit down. Mi van? Már nekik is le kell ülniük? Akkor ennek itt tényleg annyi. Ráz ez a francos gép. Oké, hánynom kell. Nem elég, hogy a pánikrohamom legmagasabb fokát élem, de most frankón itt fogok rókázni ismét kétszáz másik ember előtt egy óriási fekete kukazsákba. Remek, nem baj, nekem már úgyis mindegy. Rosszul vagyok, le akarok szállni. Oké, már sírok. Megbomlottak a szabályaim, miszerint nem égetem magam azzal, hogy egyedül én bőgök ezen a nyamvadt járaton. De nem értem a többieknek mi baja van? Hát nem érzik, hogy itt valami nem frankó?

Jézusom, ez mi volt? Mit mondott a kapitány a mikrofonba? Kényszer leszállunk? Heves turbulens szakaszhoz értünk, és a gép rommá fogja rázni a gyomrom maradék tartalmát is? Süllyed a gép… Istenem, utálom ezt az egészet.

Mi? Ez most komoly? Az már ott a célállomásom? Ooo, de szép a kilátás... imádok repülni, már mindjárt landolunk...Három, kettő, egy...Istenem, megérkeztünk. Végre! Soha többet nem ülök fel egyetlen repülőgépre sem. De valahogy haza kell majd jutnom. Nem baj, megoldom, hajó, vonat, bármi más.

Ah, de imádok utazni. Süt a nap, és ott az óceán. Imádom az életem!

/Kérlek írjátok meg, hogy Ti milyen praktikákat alkalmaztok az repüléstől való félelem ellen!/

• fóbiák repülés repülés története repülési magasság repüléstől való félelem utazás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!