Palya Bea 2014-ben jelentette meg a Nő címet viselő albumát. Ő az a fajta énekesnő, aki bármit is tesz - és ez legyen pozitív vagy negatív töltetű, például a negatívat most az olyan megszemélyesítésre értem, mint a szomorúság, a csalódottság, a kiábrándultság, a veszteség, a gyász, a düh -, akkor is olyan női, avagy őserei energiákat bocsát ki magából, hogy a terem falai, de meg merem kockáztatni, hogy maga a Föld is beleremeg.

Nem hazudik arról, ami éppen benne lejátszódik: nem próbál meg nevetni, amikor belül őrjöng vagy minden kilátástalannak látszik. Persze, ez idővel lett sokkal kifinomultabb és önazonosabb, talán tudatosabb is, de hát senki nem születik egyből úgy, hogy mindent is tud magáról. Senki nem születik már kész állapotban, hogy a további éveiben csak tengődjön, mert nem kell fejlődnie többet. Minden egyes ember fokról-fokra, lépésről-lépésre lépegetik előre az önismeret létráján, s amíg csak él, folyamatosan változik, fejlődik, traumákat dolgoz fel: akár tudat alatt történik mindez, akár egy idő után tudatosan. S tudom, lassan mintha a trauma kifejezés túl lenne értékelve, mintha lassan egy olyan jelentést kapna, amitől már fogjuk a fejünket, hiszen elkezdte egy olyan hullám felcsapni a fejét, amikor minden második kifogás, magyarázat az, hogy az illető miért és hogyan traumalizálodott és ezért olyan, amilyen. Az ember hajlamos átesni a ló túloldalára, ahol erősen meg kell markolni akár a saját kezünket is, hogy akkor most lépjünk vissza két lépést s próbáljuk meg reálisan látni a helyzetet. Hiszen számít, hogy ki hogyan nevelkedett gyerekkorában, hogy ki milyen ingereket kapott, hogy milyen transzgenerációs traumákat is cipel önmagában, de nem válhat minden egyes viselkedésre magyarázatként az, hogy az adott személy mennyire és miért sérült. A trauma felismerésének, a múlt sebeinek, a csalódásoknak, a kudarcoknak, a mély nyomot hagyott bántásoknak nem kifogásnak kéne lennie, hogy mire nem képes egy személy, hanem egy ténynek, hogy az adott személynek miben kell fejlődnie még. A trauma valójában útmutató saját magunknak saját magunkhoz, és útmutató másokhoz is. Viszont a trauma minden ítélkezést elutasít és kizár: és mi jogon is ítélkezünk másokon, ha meg sem próbáltuk megismerni először az illetőt?

(photo credit: Veres Anita)

Látszólag minden szituációt, minden érzelmi alagutat és hullámvasutat képes Palya Bea kreatívvá formálni: olyanná, amihez a többi ember is csatlakozni tud, s közben ő maga sem veszíti el saját magát benne sőt, inkább úgy tűnik, hogy újra és újra felépíti magát, újra és újra új szegmenset ismer meg magából. Ha irodalom tekintetében kéne behatárolni, akkor Tisza Katát mondanám, aki hasonló hatással lehet még az emberre: akár a személyisége, az egész lénye által, vagy épp a leírt mondataival. Mindenféle erőlködés nélkül húzzák ki a kalapból az olyan témákat, amik jelenleg - még mindig - inkább tabunak számítanak, mint nem: s úgy, olyan természetesen kommunikálnak ezekről, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Valamilyen tekintetben a mai társadalomban is még fennálló sztereotípia az, hogy a nőknek a csend, a bólogatás, a férfi mögött lépegetés és támogatás sokkal jobban áll, mint a saját karrier építése, a határozott kiállás önmagáért. Nem kell messzire menni egy példáért: általánosan a férfiak azt mondják, hogy határozott, erős, független nőt szeretnének, aki tudja mit akar, viszont amikor ténylegesen megkapnak egy ilyen nőt, akkor a férfiak több mint háromnegyede nem tud mit kezdeni hirtelen ezzel és úgy fog kiszállni az egészből, hogy ez neki már túl férfias és túl sok. Persze ez fordítva is igaz, de azért valljuk be, hogy egy határozott, erős, karakteres, akár karrierista nő még mindig sokkal ijesztőbb, mint egy hasonló tulajdonságokkal felruházott férfi, akinél ez azonban évtized óta elvárás is, hogy ilyen legyen. Míg az egyiknél akár tudat alatt is elvárjuk, hogy ilyen legyen sőt, már kisfiú koruk óta így is vannak nevelve, addig a másiknál épp az ellenkezője az elvárás, és mégis, mind a két esetben elkönyveljük nehézesetnek őket, akiket nem lehet kezelni. Miért lesz a határozottság, az erős öntudat félelmetes és ijesztő? Miért lesz hirtelen ellenszenves az, akinek megvan a saját kialakult vagy kialakulóban lévő karaktere, a saját hangja és nem is fél önmaga lenni? Miért érzünk kisebb fenyegetést, ha egy erősebb személyiséggel állunk szembe? Bár persze, ez is azon múlik, hogy mi éppen hogy is vagyunk saját magunkkal, és ebből látszik, hogy a végén mindig kiderül: valójában mindennek mi vagyunk az origója, hogy minden belülről indul és alakul és végződik, csupán nem mindegy a hozzáállásunk. Nem mindegy, hogy ezt az én-középpontot hogyan értelmezzük: elmehetünk egy egoista, nárcisztikus irányba is, de ott valójában nem lesz bennünk stabilitás, nem lesz valódi az önismeretünk, és inkább az álarcot, az elbújást, a páncélunkat választjuk a jó helyett. Egy nárcisztikus visszacsatolást vár, hogy mindent is ő irányítson, hogy mindenki azt higgye, ő az Isten, s annyira jól tudja csinálni, annyira bekebelez mindenkit és nem enged el, vagy igen nehezen, ha egyszer kifogott a hálójával, hogy észre sem vesszük, hogy valójában eme nagy önimádat mögött rettentő nagy önbizalomhiány, kétség és traumák sorozata áll.

• koncert palya bea sztereotípia

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!