Hogyan veszítsünk el egy pasit tíz nap alatt?

’Volt egyszer egy férfi, aki megfejtette, mire gondol a nő. De aztán a nő meggondolta magát.’ Ha gyakorlunk némi önkritikát, rádöbbenünk, hogy tényleg ilyenek vagyunk, mi nők. És ennek tudatában, mégis mennyi hibát vagyunk képesek elkövetni egy egyébként jól működő kapcsolatban. Lássuk, valójában hogyan veszíthetünk el egy pasit tíz nap alatt!

Amikor tényleg minden rendben van, ám nekünk szükségünk van mégis némi drámára. A wc deszka és a szennyesbe ki nem dobott zokni archetípusa már a múlté, újabb dolgok miatt hisztizünk. Például azért, hogy miért nem nekünk adta oda az ágy kényelmesebb oldalát, vagy reggelre miért tűnik el a fejünk alól a kispárna, és miért húzta le rólunk a takarót. Mi egyből azt gondoljuk, hogy az első, forrón egymásba-kapaszkodós hetek után már enyhült a szerelme és nem akar minket olyan szorosan a karjába zárni. Igazából csak arról van szó, hogy piszkosul kényelmetlen egy takaróban, szorosan a fal mellé szorulva, kéz a kézben minden nap elaludni.

Nem várt meg bennünket az első falattal, az utolsó után pedig rögtön felállt az asztaltól. Ezt mégis hogy tehette? Ennyire figyelmetlen volna? Ennyire nem érdekelné a közösen elfogyasztott vacsora élménye? Vagy túl hamar bele lehet unni, ha minden este ugyanazzal ülünk le falatozni? Badarság badarságot szül a női agyban. Egész egyszerűen csak ki akar bontani egy hideg sört és be akar fészkelni a jó öreg kanapéra a vacsi után, mert kezdődik a meccs és különben sem tudja elviselni, hogy kétszer lassabban rágunk nála.

„Soha nem viszel sehova!” – hangzik gyakorta a vád. A kérdés az, hogy mégis hova a csudába akarunk mi mindig menni? Talán nem jó otthon vele? A sok siránkozásba fulladt, szingli éjszaka után miért nem arra vágyunk, hogy otthon maradhassunk a régóta várt nagy Ő-vel kettesben? A nőnek örökösen mehetnékje van, holott sok esetben igazából azt sem tudja, hová is indulna szívesen.

„Te nem szeretsz már!” – vágjuk hozzá a kijelentést. Dehogynem szeret, de azt nem szokták minden nap mondani, mert elhasználódik, szétkopik a szó, és a végén kitűzhetjük megsárgult emlékként a falra. De mi akkor is szajkózzuk ezt a kérdést, mintha örökösen valamiféle visszaigazolást várnánk arról, hogy tényleg fontosak vagyunk, holott legbelül, a szívünk mélyén tökéletesen tisztában vagyunk vele, mennyit jelentünk neki.

„Ugye, mindez örökké fog tartani?” De mégis, honnan tudná a szegény nagy Ő mennyi ideig marad velünk, mikor azzal sincs tisztában, milyen beszédet tart a jövőheti meetingen. Ha túlfeszítjük ezt a kérdést, egész biztos, hogy olyasmit fogunk hallani, amit egyáltalán nem akarunk.

Ám, sajnos, mi nők, mégis ilyenek vagyunk, telis tele megfejthetetlen titkokkal, amelyek nemcsak a férfi számára kikódolhatatlanok, hanem sokszor jómagunk előtt is azok. Túl gyakran hisztériázunk, és eggyel többször feszítjük túl azt a bizonyos húrt, aztán a végén azt gondoljuk, bárcsak a közelébe se mentünk volna. A férfi pedig tűr, de csak egy darabig. Jól vigyázzunk, meddig megyünk el az önző és értelmetlen, nüansznyi csatáinkban és még azelőtt kapjunk észbe, mielőtt tényleg késő volna!

Szentesi Évi

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!