Hazudni nem szabad!

Hogy lesz egy gyerek hazudós? Hogyan fogja tudni, hogy elhallgatni valamit ugyanolyan helytelen viselkedés lehet, mint hazudni azzal a valamivel kapcsolatban. Miért kezdenek el egyáltalán a gyerekek hazudni? Valójában tudják, hogy amit csináltak, nem illő. Bűntudatuk van az eset miatt. Ez nem is kérdés. De ha tudják, hogy nem büntetünk, akkor vajon könnyebben elmondják nekünk az igazat, mert tudják, hogy nincs félnivalójuk? Számtalan kérdést vet fel a téma, ezért is gondoltam, hogy fogok erről írni nektek és megosztom veletek a tapasztalatokat.

Azzal kezdem, nálam hogy volt. Bátyám és én zsebpénzszerzés céljából anyuval makkot gyűjteni jártunk az erdőbe. Tégláson ez volt az idénymunka. Mi pedig, amikor a szüleim válása után hármasban maradtunk, nem voltunk abban a helyzetben, hogy ne ragadjunk meg ilyen lehetőségeket is arra, hogy minden munkát megragadjunk. Anyu csak így tudott nekünk zsebpénzt adni. Legalább levegőn voltunk együtt, könnyen telt el az idő, egyáltalán nem voltam szomorú amiatt, hogy nekünk ez a sors jutott. A bátyám persze ügyesebb és gyorsabb volt, mint én. A kicsi Gabi mindig álmodozott és közel sem volt olyan szemfüles, mint a bátyja. A makkért járó zsebpénzt azonban én is szerettem volna, így egy hamis dologhoz folyamodtam. Elcsentem Pisti kosarából a makk egy részét, büszke is voltam magamra, hisz ő nem vette észre. Nem úgy anyu. Ő persze kifigyelte és a szégyenérzetemre apellálva jól le is szidott, hogy ilyet nem illik csinálni. Nem traumaként éltem meg az egészet, tényleg valahogy olyan szégyenkezés lett rajtam úrrá, hogy máig emlékszem az érzésre. Felnőtt fejjel értettem meg, hogy miért csinálta ezt anyu fantasztikusan. Nem egy trauma okozása volt a lényeg. Hanem hogy fülön csípte az én hamisságomat ott azonnal, és egy olyan példaértékű történetet kerekített köré, hogy én tényleg soha többé nem csináltam semmi turpisságot.

Attilánál is valami ilyesmi célunk volt, amikor kifigyeltük, hogy az utolsó falatoknál színleli a hasfájást. Apjának az lett a taktikája, hogy úgy tett, mint aki elhiszi, Attila tényleg rosszul van. Rögtön mondta is: „Akkor most megyek és megvizsgállak! A vizsgálat során ki fog ám derülni, hogy mi az oka a te hasfájásodnak!” Na erre persze Attila megrémült, mert tudta, hogy az apja nem fog találni rajta semmi rendkívülit, vagy hasfájásra utalót. És amikor ezt a pánikot megláttuk a gyerek szemében, már tudtuk, hogy valójában csak hazudta a hasfájást. Férjem, Attila ekkor a juhász esetét mesélte el, aki mindig farkast kiáltott egészen addig, amíg egyszer a farkas valóban jött is, csak akkor már senki sem figyelt fel a segélykérésre. A mi kis Attilánknál ez a mese hatott. Mindenkinek ismernie kell a saját gyerekét. Mi tudtuk, hogy a miénknél ez a példabeszéd be fog jönni. Elmagyaráztuk neki, hogy nem jó hasfájást hazudni, mert ha mindig kiderül, hogy semmi baja, egyszer, amikor majd igazán szüksége lesz ránk, már nem fogjuk komolyan venni. Bennünk megbízhat, nincs oka félni tőlünk, éppen ezért nincs oka hazudni sem nekünk. Azt próbáltuk valahogy átadni neki, hogy nekünk soha nem szabad hazudnia. A család a legkisebb egység, de ha nekünk hazudik, az egész élete is egy hazugság lehet. Az életét ő alakítja, ő felelős érte, ő felelős azért is, hogy az élete hazugság-e. Aki hazudik, az valójában hazugságban él. Tudom, komoly szavak ezek, amikor anyaként egy apróságnak adjuk át az igazmondás fontosságát. De én komolyan veszem a gyerekeimet, és hiszem, hogy megértik, amit mondok nekik. Az, hogy hogyan tesszük az életünket őszintévé, tisztává, átláthatóvá, rajtunk múlik. Szülőként az a feladatunk, hogy példát mutassunk és következetesek legyünk az életünket vezérlő szellemiséggel kapcsolatban.

Ti hogyan neveltétek igazmondásra a csemetéket? Megosztjátok velünk? Adtok egymásnak tippeket?

Szerző: Anyakanyar

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!