Hányszor adtam túl sokat?

Rettenetesen fájdalmas magad elé nézni, szinte a könnyektől alig látni, kicsit fuldokolni. Érezni, hogy most zuhanás lesz, nyüglődés, és fájdalom. Tudni, hogy el fogsz veszni - rombolni, szenvedni, és sírni fogsz. Szinte némán, félholtan nyúlsz a kezek után.

Csendesen könyörögsz, hogy fogják meg a kezedet, emeljenek fel, és ha lehet, mentsenek is meg - erre van szükséged. Elfáradtál, te már nem kiabálsz. Benned volt a tűz, a hangos és zajos kérelem, hogy segítsenek. Azért volt ilyen nagy a szád, azért bántottál, azért pusztítottál el magad körül szinte mindent és mindenkit. Nem értették a szavaid, akkor sem, ha kristálytisztán kifejezted. Nem maradt hát más, csak a csended. Nem beszélsz már annyit, csak könnyes a tekinteted. Reméled, hogy valaki mégis észrevesz - és összeszed.

Ahogyan Te is adtál, folyton folyvást mentettél és szerettél, úgy vágysz arra, hogy ezt most érted is megtegyék. Mindabból, amit adtál, csak egy kicsit kóstolhass, csak egy kicsit visszakapj. Találkozzon veled az az angyal, aki egyébként hétköznap, Te vagy. Azért, mert nem végtelen benned az a jóság, van az úgy, hogy elapad. Hogy a benned lévő kályha magára marad, benne a tűz csak pislákol, a tüzelő és a szikra pedig elmarad. Magadra maradsz.
Feltétel nélkül adtad, ez igaz. Önzetlenül, teljes valódból, gondolkodás nélkül odaadtad. És neked mi maradt? Miért csodálkozol, hogy elapadt, elfogyott, abbamaradt? Itt ülsz, dühös, és elégedetlen vagy. Miért csináltad?

Fel sem tűnik egészen addig, amíg vissza nem kellene, hogy kapjam. Adtam és csak adtam, te jó ég, miért nem válogattam? Vissza, majdnem, hogy semmit sem kaptam. És nem is bántam, esküszöm, hogy hétköznap, általában, meg se kottyan. Néha napján, éhesen és fáradtan, viszont gyötrelmesen fájdalmas, kibírhatatlan. Egyedül maradtam, kifacsarva és szomjasan. Egy kis törődésre, szeretetre, csak egy ölelésre szomjasan.

Ekkor merül fel bennem, hogy vajon rossz helyen voltam, eddig rossz embereknek adtam? Könnyen elveszek abban, hogy teljesítek, kiállok, szeretek, és törődők minduntalan – ezzel pedig boldogságot ölelek nap, mint nap, szinte minden nap. Árad belőlem a szeretet, és akik körém állnak, azok ebből bármikor, szabadon kapnak. Nincs kérdőjel, nincs feltétel nyíltan, sem burkoltan. Akkor sem, ha a végén nem látom viszont azt, amit adtam. De ki segít nekem ezt a tüzet táplálni? Ki hordja be a fát, és figyel oda a parázsra? Akkor, amikor az én kezeim már fáradtak, kisebesedtek. Amikor ezegyszer nekem van egy kis segítségre szükségem.

1 / 2. oldal

Következő

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!