Mennyire szereted a benned levő gyereket? Megvan még? Esetleg elveszett a bizonytalanságod erdejében, és úgy tűnik, sosem kerül elő? Vagy magad nyírtad ki tudatos eszközökkel, mikor egy érzelmileg ingatag élethelyzetben, piszkosul nehéz megmérettetés közben az általad gyengének bélyegzett én-részed miatt áldozatnak érezted magad, és annak az elnyomásával tűnt úgy, hogy megszüntetheted a fuldoklást? Vagy most is él és virul, tetszése szerint szabad levegőn van, biztonságban érzi magát, és bármikor előjön, mikor játszani hívja a külső világ?

Meggyőződésem, hogy a benső gyermek nélkül, akit jó esetben magunkban őrzünk, nem tudunk megfelelő nyomvonalon fejlődni. Kitűzhetünk célokat, lehetünk látszólag sikeresek, duzzadhat a zsebünk a bankóktól, de mindig üresnek fogjuk érezni magunkat, ha a lelkivilágunk rácsodálkozó, felfedezni vágyó, apró dolgoknak is örülni képes részét nem tápláljuk megfelelően. Ha nem hagyunk neki teret. Ha elnyomjuk, mert gyengeségnek hisszük a jelenlétét.

Ha nem szeretjük, mert talán a kor szerinti gyermek, akik voltunk, nem kapott megfelelő üzemanyagot ahhoz, hogy megértse, miként kell szeretnie magát. Miként kell elfogadni, hogy a hiba a játék része. Az is, hogy sérülni fogunk. Az a kölyök, aki kimegy a labdájával, futkos, a labda helyett a földbe, kőbe rúg, fára mászik, korcsolyázik, biciklizik, elkerülhetetlenül fog bitang nagyokat bukni. Sebesek lesznek a térdei, a könyöke, ragtapasz kerül a homlokára, orra esik a küszöbben. Törni fognak a csontjai. Mert a játék kiszámíthatatlansága magában hordozza azokat a bődületes nagy eltaknyolásokat is, amiket a szülő elakadó lélegzettel, és iszonyatos rémülettel figyelve, azonnal az intenzíven látja a porontyát. De milyen az egészségesen, megfelelő szülői attitűddel, támogatással élő gyerek? Pár perc szipogás után, talán még néhány könnycsepptől ázva és taknyosan, de rohan tovább. Mert a kaland, a sebesség, az élmény fontosabb neki, mint a sérülés lehetősége.

Az érettség persze magával hoz némi felkészültséget és fegyelmet, jobban láthatjuk egyes cselekedeteink következményeit. De ha túlzottan elkordonozzuk, barikáddal vesszük körbe, hogy védelmezzük a bennünk levő pupákot, ugyanúgy fog járni, mint az a srác, akit az anyukája rettegve felügyel minden percben, és minden megmozdulását kritikával illeti, mivel úgy gondolja, a szeretet indokolja a görcsös figyelmeztetéseket, az egymás után sorjázó STOP táblákat. És ez majd jó lesz neki. Megvédi. De ez csak részben igaz.

Mert közben satnyák maradnak az izmai, nem fejlődnek megfelelően a csontjai, a mozgás hiányában elhízhat, a naptól való óvás nem engedi, hogy megfelelően erősödjön az immunrendszere. Egy rakás módon akadályozza a megfelelő terhelés biztosította fejlődést. A félelem miatt. A túlzott féltés ugyanígy hat a saját, benső, gyermeki én-részünk fejlődésére is. Mindig hiányt fogunk érezni, ha nem merünk szabad teret engedni annak, hogy felhorzsolódjanak a lelki végtagjaink. Ahogy a testünk egészséges terhelés alatt fejlődik és őrzi meg sokkal tovább a megfelelő működését, ugyanígy a lelkünknek, az érzelmi izomzatunknak, csontozatunknak is szükségük van rá, hogy kiűzzük a szobából, és engedjük néha kicsit belesérülni az odaadásba. A lelkesedésbe. A rajongásba. Ahogy másokat, magunkat, a belül élő rosszcsontot sem szerethetjük, ha vasra verve tartjuk.

További írásaimat a Facebook oldalamon olvashatod!

• férfiszemmel férfiszempont önszeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!