Mindig csak várunk...várjuk, hogy elmúljon a szerelmi bánat, aztán várjuk az újabb szerelmi ölelést, várjuk a nagy napot, a tökéletes pillanatot...

Várunk és várunk, de nem örömteli várakozással, hanem epedve, türelmetlenül, vagy félelmekkel tele. Várunk az életre, de nem éljük. Olyanok vagyunk, mint a nő, aki vágyik a megtermékenyülésre, de gyereket szülni már nem akar.

Télen várjuk a tavaszt, rossz időben a napsütést, magányban a társat, bajban a vigaszt, és amikor megtörténik, akkor annyira váratlanul ér minket, hogy nem is tudunk mit kezdeni vele. Várjuk, hogy a mennyországba jussunk, amit a végső célnak hiszünk, hogy ott már ne kelljen még valamire várni. Amikor pedig felismerjük, hogy az is csak egy állomás a végső egység felé vezető úton, akkor megnyugszunk. De lehet, hogy még ott is van mire várni.

Ne várj! Mondd ki a szót ami megfogant a gondolatodban, ami ott van a nyelved hegyén... Ki tudja, hogy később kimondhatod-e, hogy lesz-e holnap amikor megteheted. És ha lesz is, talán majd egy fontosabbnak hitt dolgokra figyelsz, és a ma gondolata örökre elveszik. Tedd meg ma. Mondd el a szüleidnek, mondd el a párodnak. Mondd el a gyermekednek. Mondd el amíg megteheted.

• elmúlás férfiszemmel férfiszempont várni

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!