Férfiszempont: A vén kéjenc

"A vén kéjenc" - gondoltam magamban, ahogy a Balatonparton álló étkezde felé lépdelve, a hatvan pluszos férfira néztem. Látva, ahogy végigméri a mellette elsuhanó fiatal, lenge ruhában lejtő lánykát.

Túl gyors és meggondolatlan ítélet volt. Egy szempillantás alatt meggondoltam magam. Valami megváltozott az ábrázatán. Szomorúság jelent meg rajta, beszűkült a tekintete. Azonnal eszembe jutott az Ifjúság című Paolo Sorrentino által jegyzett film. Amiben Michael Caine egy szanatóriumban, a világ elől elbújt, korosodó, visszavonult zeneszerzőt játszik. Azt álmodja egy éjjel, hogy a vízzel elárasztott velencei Szent Márk téren sétál végig egymaga, egy szűk kifutón, mindezt éjszaka. Egy modell sétál vele szemben. Visszhangzik minden lépése. Nagyon megtetszik neki, sokféle érzelem cikázik végig az arcizmai által képzett mosolyon. De mikor a nő közel ér hozzá, az öreg hirtelen elveszíti minden önbizalmát. Az érdeklődő férfiból pici, félénk bácsika lesz. Mert hiába a belül még mindig ifjú lélek, az elaggott test tudata kijózanítólag hat rá. És megdermed.

Férfiszempont: A vén kéjenc - KERESD A NŐT - Férfiszempont -

Ugyanezt a hirtelen változást láttam megjelenni az előrehaladott korú férfi tekintetében is. Eszébe jutott, hogy ő már nem az a néhai ifjú, akinek viszonozzák az érdeklődő pillantását. De ahogy ez az állapot beállt, úgy el is illant. Mert az élet, ahogy a filmben a modell, megy, vonul tovább. A szép pillanatokra néha rádől egy-két szomorkás is. De láthatóan nem ragadt benne. Ez tetszett. Tanított valami fontosat. Nem szabad pókhálónak tekinteni az élethelyzeteket. Ez a történés néhány pillanat volt mindössze. És egy ilyen, töredéknyi időmorzsa is mennyi mindent tartalmazhat. Vágyat, szomorúságot, szépségét, elengedést, megbékélést.

Egy életet.

További írásaimat a Facebook oldalamon olvashatod.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Kántor István

Nem vagyok Krúdy. És Bukowski sem. Habár mindketten szerették a hagyományos és kissé avítt vendéglátóhelyek szolgáltatásait más és más korokban és földrajzi egységben, egy dolog mégis összeköti őket. Na jó, kettő. Az egyik, hogy mindkettejüket szeretem. A másik, hogy vákuumszerűen magába rántó egyszerűséggel és mélységgel élték meg a zsigerien emberit, és ugyanígy adták is vissza. Ilyen vagyok én is. Néha karcos, olykor kicsit gyermeki, máskor talán keményebb. Ez mind igaz rám. És hogy mit fogok közölni, majd adja a stílust. De egy bizonyos: a véleményemet, gondolataimat nem szándékozom megfeleltetni valami előre gyártott elvárás-halmaznak. Írok filmajánlót, gyerekkori sztorikat, vagy csak reakciókat a körülöttem veszett zajjal dübörgő világ hangjaira. Férfi vagyok. Közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz. És közelebb az éghez, mint a földhöz. És amíg vannak szárnyaim, egy-két lehulló tollamat a tintába mártom...