Mióta Ugandából hazaérkeztem, mindenki a polgárháborúról, az Aids-ről és a gorillákról kérdez. Pedig ez az afrikai ország nem nyomorog, és nem csak e különleges állatok miatt érdemes a fekete kontinens idehaza szinte teljesen ismeretlen vidékére utazni.

Megérkezés Kampalába

Brüsszel felől érkező gépünk már sötétben éri el az ugandai leszállópályát. Vendéglátónk kisbuszával közel egy óra alatt érünk a fővárosba, Kampalába. Az út végig sötét, közvilágítás nincs, helyette az utcán, sok helyen tűz lobog, a helyiek a lángok fényeinél élik éjszakai életüket. A fővárosban is gyér a forgalom, de itt már neonlámpák hirdetik büszkén, hogy nagyvárosba értünk. Szállásunk a helyi Sheraton, az itteni viszonyokhoz képest igazi luxusszálloda.

Reggel szobám ablakából egy nyüzsgő nagyváros képe tárul elém. A forgalom óriási, mindenütt autók, motorok, hömpölyög a nép. A város fölött óriási marabuk köröznek, mint a keselyűk, fészkeiket a magasabb fákra rakják. A szállóból néhány percnyi séta a belváros. Szinte lépni sem lehet az utcai árusok hadától: újságot, telefonkártyát, szentképeket, s ki tudja, még mi mindent árulnak a járdán ücsörögve. Még szöcskét is vehetünk, ha arra vágyunk.

Ha elfáradunk, bérelhetünk motoros taxit, amivel körbejárhatjuk a várost. Az öreg teherautók füstölését elnézve egy ilyen városnézés kész szén-monoxid mérgezés lehet, ezt most inkább kihagyom. Betérek viszont a helyi Bata cipőboltba, prágai emlékeimre hagyatkozva nagy választékra és jó minőségű, olcsó cipőkre számítva. Az árakkal nincs is baj, a választékkal sem lenne, ha mondjuk a ’70-es években lennénk. Úgy tűnik, ide az Európában már nagyon rég divatjamúlt cipők kerülnek – de persze lehet, hogy csak az én ízlésemmel van baj.

Az ódivatú cipők után egy „kisvendéglőben” megkóstolom a helyi sört. A könnyű világos mellé ehetnék itt grill csirkét, sült banánt és meghatározhatatlan süteményeket is, de szoknom kell még a körülményeket. Az utca másik oldalán már-már európai gyorsétterem csábít, pizzával, hamburgerrel és kólával.

Globális világunkban azért akad még érdekesség: itt is van mobiltelefon, méghozzá utcai változatban. Sok helyen biciklire szerelt mobil telefonfülkéket látni, ahol néhány helyi shillingért telefonálhatunk. A telefonok mellett számlálók vannak, fizetni pedig a telefonos kisasszonynak kell, aki minden beszélgetést végighallgat.

A Parlamenttől nem messze, egy zárt udvarban bújik meg a helyi kézműves piac. Ez a turisták mekkája: van itt minden, ami afrikai szuvenír, senki nem megy haza üres kézzel. A piac mellett a városi színház betonépületének ajtaja nyitva, bent helyi iskolások próbálnak. A próba előtt eléneklik az ország, majd iskolájuk himnuszát is. Tanáraik az üres padsorokból figyelik őket.

Az Egyenlítő környékén

Kampalát elhagyva az esőerdő felé igyekszünk. Útközben átlépjük az Egyenlítőt, ahol megállunk fotózni. A Föld mágneses erejét bizonyítandó, helyi idegenvezetőnk virágszirmot tesz egy lukas edénybe. Az Egyenlítő egyik oldalán az óramutató járásával egyezően, a másik oldalon ellenkezőleg folyik le a víz, és forog a szirom. Mindez két méteren belül!

Utunk végtelen, – legalábbis úgy érezzük –, mióta elhagytuk az Egyenlítőt. Sötétedés után megállunk, és felveszünk egy katonát, aki a biztonságunkat garantálja. Sajnos pont mellém ül, ami önmagában nem lenne baj, de valószínűleg már napok óta szolgálatban lehet, ugyanabban az egyenruhában, a tűző napon. Nincs túl jó illata…

Katonánk a zárt kocsiban való együttlét élményét azzal fokozza, hogy néha elbóbiskolva fejét a vállamra hajtja és puskáját az ölembe ejti. Sofőrünk, mint egy rallye versenyző szeli a kilométereket a végtelen földúton, és arra, hogy mégis mikor érkezünk meg, így válaszol: „Ha jó úton mennénk, fél óra múlva ott lennénk.” Majd néhány perc hallgatás után hozzáteszi: „De ez az út nem jó!”

Olyannyira nem, hogy végül éjjel kettőkor érkezünk meg a Kitandara-tó luxus táborhelyére. A katonai sátrakból kialakított szobák mögötti angol wc és zuhanyozó itt luxusnak számít. No meg az áram és a meleg víz is.  Ez utóbbival ritkán találkozunk, az áramról pedig annyit, hogy stroboszkopos fényben még sohasem mostam fogat…

A tábor egyébként pazar helyen, esőerdőben, egy hegyoldalban bújik meg, a nemzeti park bejáratánál. Innen indulhatunk, – illetve indulhatnánk – gorilla-lesre. Engedélyt ugyanis csak előzetesen lehet beszerezni. A parkba ugyan helyben is válthatunk belépőt,de csak akkor engednek be, ha van még hely.

Egy nap ugyanis összesen huszonnégy ember látogathatja meg a gorillákat. Nem azért, mintha az állatok veszélyesek lennének, hanem mert vigyáznak rájuk. Sajnos szerencsénk nem lévén ez a találkozás elmarad, az esőerdőt viszont felfedezzük. Sőt, helyi vezetőink még a kongói határhoz is elvisznek, így elmondhatom, hogy jártam Kongóban, igaz, ez a látogatás csak egy nagyobb mezőre korlátozódott.

Queen Elisabeth

A Queen Elisabeth Nemzeti Parkig ismét sokat autózunk, de megéri. A táj változatos, dimbes-dombos, minden zöld. Hiába, esős évszak van! Banán-, ananász- és teaültetvények mellett haladunk, annyi biztos, hogy itt nem éheznek. Dél körül megállunk egy faluban, ahol egy színpadon táncversenyt tartanak. A több száz fős falusi közönség előtt fiatal srácok rázzák magukat. Mindenki táncol, a nők gyerekekkel a hátukon csak a csípőjüket riszálva.

A zenekartól távolabb, esernyő alatt egy ember ül, elrejtve a kíváncsiskodók tekintete elől. Ő Uganda legcsúnyább embere, aki néhány shilling ellenében megmutatja nem mindennapi arcberendezését. A kedélyes férfi egyébként többgyerekes családapa, aki címét egy különleges „szépségversenyen” nyerte.

Már jócskán sötétedik, amikor a Queen Elisabeth Nemzeti Parkba érünk. Az Mweya Lodge csodálatos helyen fekszik, az étterem teraszáról az alant elterülő tóra látni. Mivel a lodge angol kézben van, igazi úri kiszolgálásban van részünk. A menü fenséges, a legjobb európai ételek és néhány afrikai specialitás közül választhatunk.

Reggel ötkor furcsa röfögésre ébredek. A szobám előtti füves részen, tőlem öt méterre két víziló legel. Azt mondják, a víziló Afrika egyik legveszélyesebb állata, ezért a közelebbi ismerkedést későbbre halasztom, és kulcsra zárom teraszom ajtaját.

Hatkor már kisbuszunk felnyitott tetején csimpaszkodom, és a vadakat lesem. A táj leírhatatlanul szép, mindenütt kandekkaber kaktuszok, a háttérben pedig óriási hegyek. Először bivalyokat látunk párosával, majd csoportosan, aztán gnukat, antilopokat, majd varacskos disznókat. Ők a legszégyenlősebbek, amint meglátják a kocsit, hátat fordítanak és elszaladnak.

Ahogy távolodunk a lodge-tól, úgy lesz egyre több állat mindenfelé. Már csak egy oroszlán hiányzik! Végül találunk két példányt, akik a magas fűben épp’ egy antilop csapatot fikszíroznak, de sajnos igen távol vannak tőlünk. A magasabb növényzetű területre érve egy elefánt család útját keresztezzük. Az óriási állatok méltóságteljes nyugalommal átvonulnak előttünk az úton, csak a család legkisebb tagja próbál felénk csámpázni néha.

Kíváncsiságát mamája ormányának paskolása enyhíti, így végül ő is eltűnik a fák között. A tábor előtt még egy páviáncsapat akad utunkba. A legnagyobb hím mindenkit elzavar maga mellől, így az általunk felkínált babapiskóta és keksz szinte teljes egészében az ő pocakját növeli. Mégis, a legnagyobb meglepetés a lodge területén vár. A bejáratot díszítő óriási elefánt szobor lábánál egy varacskos disznó legel békésen. Még az sem zavarja, hogy csapatunk minden tagja mellé áll egy sztárfotó erejéig.

Délután hajóra szállunk és a nemzeti park tavát benépesítő állatokkal ismerkedünk. A hajó egész lassan úszik a part mellett, így közelről láthatjuk az ásítozó vízilovakat, a fürdő bivalyokat, a sütkérező krokodilokat és a pelikánokat.

Jinja felé

Jinja felé átmegyünk az Ishasha körzeten, ahol zebrákat, gnukat és a magyar szürke marhához hasonló, óriási szarvú állatokat látunk. Jinja legnagyobb nevezetessége, hogy itt ered a Nílus egyik ága. Reggel egy helyi fiú jön értem és furgonjával a közeli rafting bázisra visz. Innen indulunk a Fehér Nílusra vadvízi evezésre. A szervezők angolok, a csapat vegyes, én egy kanadai baráti társasággal evezek egy hajóban.

Vezetőnk minden lehetőségre igyekszik felkészíteni, így még a folyó békés szakaszán többször beborítja a csónakot. Csuromvizesen aztán jöhetnek a zúgók és a Bujagali vízesés. Néhány borulás és egy-két sikeres zuhatag-vétel után egyszer csak kiraknak a parton, a dzsungel közepén. Mivel én csak félnapos túrára fizettem, ezért innen vissza kell jutnom Jinjába. Egy helyi kísérővel elindulunk a laterites vörös talajon, azaz a nyakig érő sárban.

A folyópartról fel kell másznunk egészen a legelső faluig. Mezítláb csúszkálok a bozótosban, majd a falucska banánfái között. Kísérőm itt magamra hagy, de megnyugtat, ha ezen az „ösvényen” megyek tovább, nemsokára egy házhoz érek, ahol vár Mohamed, hogy visszavigyen Jinjába. A ház egy sárból tapasztott nádkunyhó, ahol tényleg vár rám Mohamed és a kismotor.

Ezzel a valamikori Simsonomnál is gyengébb „erőgéppel” csúszkálunk a sárban. A közeli házakból meztelen gyerekek szaladnak ki, és „Mzungu!” (Fehér ember!) kiáltással üdvözölnek. Én pedig, mint egy igazi filmsztár integetek mindenkinek a motor csomagtartójáról. Vizes fürdőruhámban, mezítláb, fejemen a rafting bukósisakkal és mentőmellénnyel a hátamon igazán jól mutathatok.

A falu ösvényét elhagyva rátérünk a főútra. Ez szélesebb, de nem kevésbé sáros, a közepén pedig óriási pocsolyák. Az egyik árokká mélyült, benne egy mikrobusz, amit fehér utasai – egy egyetem oktatói – igyekeznek kitolni, kevés sikerrel. A helyiek kellő távolságból buzdítják őket.

Végül közel másfélórányi csúszkálás után elérjük a főutat, ahol szédítő sebességgel (körülbelül negyvennel) haladunk. Jinjából már egy négykerék meghajtású terepjáróval megyek vissza Kampalába, ahonnan pedig már több ezer lóerő repít vissza a valóságba.                        

Uganda történelme

A mai ország területét a XVI-XVII. században hamita törzsek igázták le, majd a vidéken korai feudális államok alakultak ki. Közülük a legjelentősebb Buganda volt. Európaiként először két brit lépett a mai Uganda földjére 1862-ben. A britek védnökségi szerződést kötöttek Bugandával, Bunyoróval és Toróval, mely területek egyesítésével létrejött az Ugandai Protektorátus.

1962-ben Uganda a Brit Nemzetközösség tagjaként elnyerte a teljes függetlenséget, amit a fennmaradt királyságok felszámolása követett. A monarchiát – Idi Amin elnökletének ideje alatt – 1967-ben eltörölték, és kikiáltották az Ugandai Köztársaságot. Az ország gazdasága és a törvényes rend Amin vezetése idején hanyatlásnak indult, a kegyetlen diktátort 1979-ben Tanzánia elnöke kényszerítette menekülésre. A zavargások és a bizonytalan helyzet tovább fokozódott, az ország 1986-ban a National Resistance Army (NRA) ellenőrzése alá került, elnöke Museveni lett.

1997-ben lázadó csoportok koalícióba egyesülve (ADF) terrorizálták az ország déli és nyugati részének lakosait, háttérbázisaik Szudánban és Zairében voltak. A koalíció része, az LRA szervezete borzalmas mészárlásokat és terrorakciókat követett el, az UNICEF becslése szerint 1995 óta több mint 9 000 gyermeket raboltak el és kényszerítettek harcra vagy szexrabszolgaságra.

2001-ben az USA terrorista szervezetnek minősítette az LRA-t. A polgárháború 2005-re fejeződött be, a végeredmény: 30 000 elrabolt gyermek, több 10 000 halott és másfél millió elhagyott otthon. Museveni amnesztiát hirdetett, melynek során több gerillaparancsnok feladta magát, és sok elrabolt gyermek is megszökött, akiket rehabilitációs programokkal segítenek, hogy vissza tudjanak illeszkedni a társadalomba.

Dr. Almásy Gyula

• afrika uganda utazás vjm style

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!