Vannak olyan pontok az ember életében, amikor az addigi szent meggyőződései egy pillanat tört része alatt gyökeresen megváltoznak. Hasonlóképpen van ez az érzésekkel is. Néha az, amit a szerelemről és az érzelmekről gondoltunk egyszer csak egy új impulzus hatására egészen új irányt mutat.

Korábban azt gondoltam, hogy addig nem is mély egy érzelem, amíg nincs benne fájdalom. Fájdalom és küzdelem. Mert az ember, ha beismeri, ha nem, valahol szereti a szenvedés egy formáját. Legalábbis addig egészen biztosan, amíg nem ébred öntudatra. Mert akkor megérti, hogy az öntúráztatás, a folytonos harcok és a teátrális jelenetek csak az egót támogatják. Nem szívből szólnak.

Becsapós játék ez, hiszen a fájdalom és a vágyódás szívig tud hatolni, mégsem tiszta érzelmek vezérlik, csupán csak az egónk játszik velünk. Ő duruzsol a fülünkbe, hogy ez kell neked, menj le a legaljára, hogy végre érezhess egy kicsit. És igen, én is számtalanszor besétáltam ebbe a csapdába, mire végre egyszer s mind megtanultam, hogy ha megismerem önmagamat, akkor nem lesz szükségem arra, hogy folyamatosan versenyeztessem saját magamat, és a valósnak vélt érzelmeimet.

Nagy szavakat akarunk, igen. Bizonyosságot arról, hogy ez lesz az, amire vártunk. Csak éppen hinni felejtettünk el benne.

Hinni és tudni kell azt, hogy mire vagyunk érdemesek. Hogy el tudjuk fogadni azt, hogy megérdemeljük a szeretetet, a vágyat, a tényleges tiszta boldogságot, anélkül, hogy megaláznának, ellöknének vagy semmibe vennének minket.  A kulcs bennünk van. Lehetnek félelmeink, falaink, ha érezni akarunk, akkor nyitva kell lennie a szívünknek. És jöjjön bármi, tudnunk kell, hogy minden minket épít majd.

Szeretni akarunk, és azt szeretnénk, ha viszontszeretnének minket.

• elutasítás érzések gondolatok lélekhangok szeretet vágyak

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!