Fekete már a Hófehér

Nem! Esküszöm magának, hogy heten voltak! Biztos, hogy heten! Teljesen! Egészen! Azt pontosan nem tudnám megmondani, kik voltak. Hogyan is kérdezhet ilyet? Úgy tűnik, mintha sok hete lett volna és annyira zavaros az egész történet.

Véletlenül tévedtem arra. Kacskaringós ösvény vezetett. Nagy volt a zimankó, tán még a hó is esett. Nem jut eszembe, miért indultam el azon a délutánon. Nem volt nyugtom, semmi maradásom. Apám új mostohája sosem szeretett. Csak magát nézegette naphosszat tükrében, pompázatos ruhákat vásárolt magának, illatos kenőcsöket pakolt arcára, ritkán nevetett. Édesanyámat nem ismerhettem. Meghalt, mikor olyan nagy volt a hó. Apám utána hozta a házhoz mostohámat. És őszintén megsúgom magának, - de csak halkan meg ne hallja senki valójában az apám se szerette soha. Csak nem tudott egyedül lenni. Van ilyen, láthatja. Forgolódott éjjel az ágyban, ha egyedül kellett álomra hajtania fejét. Velem keveset törődtek. A mostohám rám sem hederített. Onnantól kezdve az apám se nagyon. Csak úgy hagytak, élni a falak között, nagy magányban. Vettek egy kutyát. Igen, a kutya! Ott volt a kutya. Ott szaladt előttem. Már körvonalazódik, miért indultam el azon a délutánon. Őt kerestem. A kutyát. Nem lett meg. Onnantól köd borit mindent.

Csak az a biztos, hogy heten voltak. Ez áll a jelentésben Kedves embereknek tűntek. Nem akartak bántani. Adtak ételt, innivalót, meleg ágyat. Csak valahogy olyan fura volt minden. A léptékek! Hallja? Mintha minden eggyel szűkebbre lett volna szándékosan méretezve. És mintha mindig eggyel alacsonyabb lépcsőfokról csacsogtak volna vékonyka hangokon. De annyira homályos ez, érti? Mondom magának, eleinte nem bántottak, azért nem menekültem el. Az arcukat? Nem tudom! Mondom, hogy sűrű szürke minden, nem hiszi? Csak arra az égő érzésre emlékszem. Igen itt, egészen lenn, a derekam alatt. Iszonyat! Pokol! Egyszerre minden érzékszerv égbekiált. Annyira zavaros minden. És a torkomban lüktet egy fojtó érzés. Nyirkos nedves ujjak rohangálnak rajtam, mintha kivégzett tetem volnék. Senki nem veszi észre, hogy még élek. Nem pihen egy percre sem a fájdalom. Egyre hevesebben feszit. És a kis alakok eltűnnek. Én pedig fekszem, minden hideg és fekete. Csak egyvalami lángol. Aztán lassan az is elparázslik. Nem marad más utána, csak a torkot kaparó szégyenérzet. Tudja maga milyen az? Azután nem tudom mi következett. Sötét lett minden. Most pedig itt vagyok. Ülök magával szemben. Maga kérdez. Én felelek.

Néha úgy érzem, egészen tiszta minden. Néha úgy érzem, tiszta vagyok én is. Majd kirohanok a fürdőszobába és addig sikálom magam, míg bőröm piros nem lesz. A lanolin szaga már egész beivódott. Ide a bőröm alá. Maga nem érzi, doktornő? Szagolja meg, szippantson csak bele nyugodtan. Hisz tiszta vagyok én! Nem érzi? Merje, bátran! Vagy mocskosnak tart? Doktornő, kérhetek még abból a hűvösséget adó apró pirulából? Attól újra olyan jó hályogos minden. Abban megnyugszom félig egészen.

Szentesi Évi

http://www.ruzsestukor.hu

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!