Mintha csak egy hatalmas, zöld óriás kapna be, olyan érzés belépni az ősrengeteg egyszerű fakapuján; fejünk felett összezár a zöld ezernyi árnyalatában pompázó lombkorona, s csak az erdő szokásos, halk neszeit lehet hallani. Kidőlt, korhadt fatörzsek, öles fák, puha mohatakaró, apró gombácskák és fehéren virágzó medvehagyma rétek jelzik, hogy itt már a természet az úr.

A szigorúan védett terület bejárata mellett több nyelven figyelmeztet a tábla, hogy egyedül kószálni itt tilos és életveszélyes, kizárólag vezetővel és jelzett túraútvonalon lehet látogatni. A hatalmas erdőt – melyen a lengyel-fehérorosz határ is keresztülfut – mocsarak és folyók szabdalják, és itt található az európai bölény legnagyobb szabadon élő populációja. A Puszcza Bialowieska – ahogyan itt nevezik – az egykor egész Európát borító, egybefüggő, ősi erdőség utolsó megmaradt darabkája, mely 1977-ben bioszféra rezervátum, 1979-ben pedig UNESCO Természeti Világörökségi helyszín lett. A mintegy 100 négyzetkilométer területű Bialowieza Nemzeti Parkot elsősorban fenyők, bükkök, tölgyek és nyárfák alkotják, némelyik közülük megvan akár ötszáz esztendős is, míg a bölények mellett hiúzok, szürke farkasok és gímszarvasok is élnek.

Bár Lengyelország keleti felén vagyunk, a hangulat akár a cári Oroszországé is lehetne, mely nem csak az itt élők gasztronómiáján, hagyományain és viseletén, de az építészeten is tükröződik, s ez nem véletlen. A terület a történelem során hol lengyel, hol orosz fennhatóság alá tartozott, de mindig az éppen hatalmon lévők szórakozását és kényelmét szolgálta. A XIV. századtól kezdve a lengyel királyok vadászatainak színtere volt, a XIX. században pedig az orosz cárok magán vadászterülete lett. Ebből az időből maradt fenn egy gyönyörű fából épült orosz kúria is az erdő melletti parkban. A lengyel uralkodókra emlékeztet az erdőtől nem messze található királyi tölgyek erdei ösvénye, ahol 22 vénséges óriás viseli a nemzeti történelem nagyjainak nevét, köztük az egyik, egy 450 éves tölgy Báthory Istvánét, aki nem csak erdélyi fejedelem, hanem lengyel király is volt, s kétszer vadászott az erdőben.

Ahogy az egykor Európa tüdejeként funkcionáló erdő felé sétálunk, megcsodáljuk a régi vadászkastély kiszolgáló épületeit (maga a kastély 1944-ben leégett), a gyönyörű, mesterséges tavakkal, fakülönlegességekkel tarkított angolparkot, melyet egy tágas rét választ el az erdő szigorúan védett részétől. A májusi eső után még csillogó pocsolyák tarkítják az ösvényt, a pázsiton tarka virágok bontják szirmukat, s a rét egységét csak egy-egy ezüst törzsű nyírfa szakítja meg. Ahogy belépünk a fakapun, a szikrázó napsütést felváltja az árnyék, s érezzük az ősi rengeteg szívdobbanását. Az erdő nyugalmát hosszú ideje nem zavarja semmi; korábban a királyi rendeletek, ma a nemzetközi jog szavatolja a biztonságát. Vezetőnk lelkesen mesél az erdő fáinak életciklusáról, hogy az itt gyökerestül kifordult törzseket hagyják ott elkorhadni, ahol földet értek, hiszen ez más élőlényeknek biztosít élőhelyet.

A holt és élő fatörzseket vastag, puha mohapárna borítja mindenütt, sokukon apró, barna kucsmás gombácskák tenyésznek, itt-ott mocsarak, kisebb-nagyobb tavak csillognak, melyből apró szigetekként meredeznek az ég felé a fák, s a napsugaraknak csak elvétve sikerül áttörni a lombozaton. Ilyenkor a zöld és az aranysárga ezernyi árnyalatára festi a leveleket a beáramló napfény. Sajnos bölényt ezúttal nem látunk, azok jobbára napnyugta után merészkednek elő, de kirándulásunk végén még ellátogatunk a nemzeti park rezervátumába, ahol bepótolhatjuk eme hiányunkat. Európa legnagyobb emlőse 1919-ben kipusztult a Bialowieza-erdőből, de 1929-ben visszatelepítették őket, s ma 800 egyedük élhet itt háborítatlanul. Azt hiszem, nem csak nekik, de saját utódainknak, az emberiség számára is kutya kötelességünk megmenteni azt, amit évszázadok óta csak pusztítottunk. A Bialowieza Nemzeti Parknak, a kontinens utolsó ősrengetegének továbbra is fenn kell maradnia.

Etédi Alexa

• bialowieza lengyelország utazás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!