És boldogan éltek, míg...

Esküvő, házasság, gyerekek… Gondolhatnánk, hogy ez minden nő titkos vágyálma, de vajon tényleg így van? Mert mi marad akkor, ha végleg elúsznak a rózsaszín habcsókos bárányfelhők, és nem marad más, mint a szürke hétköznapok problémái?

Különös dolog a szerelem. Kialakulhat napok, évek, vagy akár másodpercek alatt, de csak a jóisten tudja, meddig tart. És mindenkinek mást jelent. Lehet epikusan lángoló, de csendes szeretetben is megnyilvánulhat. Konkrét, egybehangzó véleményt az emberiség ma sem tudott alkotni a szerelem fogalmáról. Az viszont biztos, hogy valamiféle szenvedély köt ilyenkor a másikhoz, és csak idő kérdése, mikor csúcsosodik ki. A mesékben, filmekben olyan egyszerűnek tűnik: „és boldogan éltek, míg meg nem haltak” – kész, aztán lehúzzák a rolót, mi meg reményteljesen vonulunk ki a moziból. Pedig csak a mesebeli esküvő után kezdődik a valódi élet.

Onnantól kezdve minden megváltozik. A nagy, romantikus esküvő után már bele kell törődni, hogy semmi hasonló nagy esemény nem fog történni az életben, ezért azt az egyetlen egy napot minél tökéletesebbé kell varázsolni. Mesebeli ruha, méregdrága gyűrű, földöntúli helyszín – valahogy mind azt jelzi, hogy valami véget ért, és egy új dimenzió kezdődik. A szenvedélyes szerelem lassan szeretetté csitul, a menyasszonyból pedig lassan anyuci lesz, aki a saját karrierjét és a fodrászt gyerekzsivajra meg padlósúrolásra cseréli. Ezek persze egy sima párkapcsolatban nem fordulhatnak elő: ott bárkinek bármikor joga van kereket oldani, a házasság viszont írásos szerződéssel kötelez arra, hogy a másikkal éljük le az egész életünket. Hát csoda, ha a legtöbben ódzkodnak tőle, hogy minden szabadságukat feladva egy másik embernek szenteljék az életüket? Szép, és tiszteletreméltó hagyománynak tartom a házasságot, de valljuk be, a 21. században korszerűtlen és cseppet sem praktikus intézmény.

Ezt bizonyítja, hogy a házasságok több mint fele válással végződik. Régen, amikor a férfi dolgozott, a nő otthon maradt a gyerekekkel és a háztartással, amikor még mindenkinek volt egy jól behatárolt szerepe, akkor teljesen ésszerűnek tűnt, de most, az emancipáció világában már egyáltalán nem az. Most, hogy mindenki saját karrierre vágyik, és hogy a legapróbb rossz mozdulat is felboríthat többéves kapcsolatokat.

Igazán nyomasztó, ugye? Bárcsak több kitartás lenne az emberekben. Bárcsak ne félnének az elköteleződéstől. Bárcsak nem annyit jelentene egy másik ember szerelme, mintha ruhát válogatnánk a boltban. Bárcsak ne úgy gondolnánk az örök szerelemre, mint valami rabláncra. Mert semmi baj a házassággal, csak az emberek hozzáállása, gondolkodása változott meg. Ma már nem divatos hinni semmiben, ami hosszantartó. Nincsenek állandó értékek. Amikor a házasság szóba kerül, önfeladásra gondolunk. Pedig jó esetben épphogy egy igazi lelki társra lelünk. Ha hinni tudnánk benne és a másikban, akkor már egyáltalán nem lenne korszerűtlen. És akkor talán már nem lenne értelmetlen az oltárhoz vonulni.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!