Empatikus tudsz ott maradni, ahol már nem érzed jól magad?

Az empátia nem szeretne mindent, de még nála sem felejtődik el az az ego, ami erőből és csakazértisból cselekszik. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az empátia egy kicsit se párosulhat negatív érzésekkel és gondolatokkal. Hajlamosak vagyunk különválasztani a jót a rossztól, pedig valójában csak azt kéne megértenünk, hogy nincs jó vagy rossz, hogy nincs fekete vagy fehér. Minden a saját lereagálásunkon múlik, a reakciónk pedig a saját belső állapotunkon. Mi vagyunk az origó. Képesek vagyunk a rosszból jót alkotni, a pozitívból pedig negatívat, és ez csak arra ad magyarázatot, hogy nincsenek előregyártott sémák, nincsenek helyes előregyártott címkék és beskatulyázások, hanem attól függ, attól tud változni minden, hogy mi éppen hogy vagyunk saját magunkkal. Ha azt érezzük egy beszélgetés során, hogy a gyomrunk összerándul, hogy feszültek leszünk, majd amikor utána igyekszünk elfelejtkezni az adott beszélgetésről és illetőről, és visszatér belénk a nyugalom, az csak azt jelenti, hogy annak az ismeretségnek, annak a kapcsolatnak nincsen közös pontja. Hogy elő kell venni, és foglalkozni vele, különben csak betemeti a gaz előbb vagy utóbb. S olykor elcseszetten nehéz beismerni, és továbblépni. Hogyan legyünk empatikusak a másikkal, miközben belül minden közös beszélgetésünk és találkozásunk alkalmával remegünk és szorongunk? Hogyan legyünk empatikusak ott, ahol már nem érezzük jól magunkat?

Az empátia az, hogy megengedem magamnak azt, hogy álarc nélkül nézzem a világot. Hogy ne csak nézzek, hanem lássak is. Az empátia az, hogy megengedem magamnak az érzelmek megélését, és hogy megengedem magamnak azt, hogy ne gyengeségnek éljem meg a gyengeséget. Az empátia az, hogy megengedem magamnak, hogy elengedjem a megfelelési kényszert, és hogy ezzel együtt meg tudjam élni a többi ember helyzetét. Megengedem az elengedést, de az nem egyenlő azzal, hogy végleg, vagy hogy teljesen sikerül is különválnom tőle. Hajlamosak vagyunk arra, hogy mindent vagy semmit lássunk, követeljünk egy adott helyzettől. De nincs olyan, hogy mindent vagy semmit. Az empátiát nem az önzőség irányítja, de attól még nem válik kámforrá, hiszen az önzőség is alapvető emberi tulajdonság.

Érezted már valaha is azt, hogy képtelen vagy együtt érezni valakivel? Hogy bármennyire is szeretnél segíteni, hallgatni, jóba lenni, és a másik helyzetébe képzelni magad, nem megy? Nem megy, hogy mellette legyél, mert talán nem érzed a teljes őszinteséget az irányából. Vagy nem tudsz vele együtt érezni, nem tudsz mellette nyugodt lenni, mert már annyit bántott. Esetleg közösen bántottátok egymást. Nehéz empátiát színlelni sőt, azt hiszem lehetetlen is ott, ahol már nem érzed jól magad, és ez a nem jól érzés önmagadban is megjelenik. Hajlamosak vagyunk magunkra erőltetni az érzelmeket ahelyett, hogy szembenézzünk velük, vagy épp hangosan kimondjuk őket. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az empátia gyakorlása a csendben maradás: hogy empatikus az, aki a másik érzései miatt csendben marad, vállalva azt, hogy a saját érzéseit nyomja el ezért. De az empátia nem várja el a csendet, sőt.

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!