Az ember felfedező. Akkor boldog, ha részleteiben megismerheti önmagát, embertársait, környezetét, és lehetőségeit. Hasonló gondolatok vezéreltek engem és feltételezem, Ági barátnőmet is, mikor úgy döntöttünk, hátizsákkal útra kelünk, hogy négy hét alatt felfedezzük Európa déli részét.

Az első kérdés, ami a magyar emberben felmerül, mi más lenne, mint hogy mégis honnan volt ennek a két fiatal egyetemista lánynak elég pénze egy négyhetes európai körútra. (A jóakarók talán még azt is hozzáfűzik, hogy szüleink biztosan jó mélyre nyúltak a zsebükben.) Egyben ezekre reagálva, és a legelején elkezdve a történetet, ugorjunk vissza az időben, egészen pontosan karácsony idejére, ugyanis nagyjából akkortájt fogalmazódott meg bennünk a hátizsákos Európa-túra gondolata. Ezt követően félévnyi hajtás, munka, és spórolás következett, többek között azért, hogy külső segítség nélkül valósuljon meg régóta dédelgetett álmunk. A legkézenfekvőbb opciót választottuk, harmincnapos Interrail bérleteket vásároltunk, amely lehetővé teszi, hogy egy-egy ország, vagy esetünkben egész Európa vonathálózatát ingyen használjuk. Elvilekben. A gyakorlatban viszont vannak olyan vonatok (Franciaországban és Spanyolországban például szinte csak ilyenek közlekednek), amelyekre kötelező a helyjegy vásárlása (5-15€), de még ha sokszor hitetlenkedtünk is a kötelező kiegészítőjegyek miatt, valójában még így is megéri.

Miután azt kitaláltuk, mivel utazunk, már csak az volt a kérdés, hogy hová. A tengerpart nem volt kérdéses, az útvonalat viszont többször módosítottuk, még az indulás előtti héten is. Végül megszületett az útiterv - amely az úton természetesen néhol módosult - ami pedig megvalósult belőle: Budapest-Verona-Garda-tó-Firenze-Siena-Róma-Nápoly-Amalfi-part-Cannes-Nizza-Antibes-Monaco-Barcelona-Madrid-Lisszabon-Malaga-Granada-Cordoba-Alicante-Zürich-Budapest.

Ami a szállást illeti, tengerparton aludni azért nem akartunk, de hostelekre sem szerettük volna pazarolni pénzünket, így legtöbbször a legköltséghatékonyabb, egyben legkiszámíthatatlanabb formáját választottuk a nyugovóra térésnek, a Couchsurfinget. Évekkel ezelőtt született meg az utazók virtuális közössége, ami abszolút bizalmon alapszik, és bárki díjmentesen regisztrálhat rá. A lényeg az, hogy helyi lakosok (akik legtöbbször maguk is rengeteget utazgatnak) néhány éjszakára elszállásolják az éppen arra járó utazókat, és körbevezetik őket városukban. Mivel a tavalyi Amerikában töltött nyarunk során "leteszteltük" a rendszert, és hihetetlen élményekkel gazdagodtunk az alternatív szállásnak köszönhetően, így az igazat megvallva, mindennemű félelem vagy kétely nélkül kezdtünk neki újra a hoszt-keresésnek. A legnagyobb (egyben szerintem egyetlen) hátránya a Couchsurfingnek, hogy kiszámíthatatlan. Leghamarabb az utazás előtt két héttel érdemes elkezdeni a keresgélést, mivel azelőtt általában nem tudják a hosztok, hogy ráérnek-e az adott napokon. Szerencsére nem gyakori, azonban megeshet, hogy néhány nappal az érkezés napja előtt, vagy akár aznap lemondják a vendégfogadást, aminek következtében ott állsz egy ismeretlen városban tető nélkül a fejed felett, de hát fő a spontaneitás, úgy is lesz valahogy! Itt pedig meg is ragadnám az alkalmat, hogy írjak néhány sort a biztosan minden utazó által jól ismert isteni segítségről, az utazók szerencséjéről, egyben elkezdjem Európa-túránk jellemzőinek sajátos top 4-es listáját:

1. Őszintén szeretném hinni, hogy nem csupán mi voltunk valamiféle emberfeletti szerencseporral meghintve ezalatt a négy hét alatt, hanem minden ember, aki összegyűjti bátorságát, hogy útnak induljon, szerencsés. Az egyik legabszurdabb élményben akkor volt részünk, mikor a dél-spanyol Alicanteból készültünk Zürichbe eljutni, összesen négy átszállással, 17 óra alatt. Mivel csak néhány percünk volt átszállni egyik vonatról a másikra, jól tudtuk, a késés nem fér bele. Az első akadályt könnyen vettük, a másodiknál pedig rögtön el is véreztünk, hiszen nyolc percünk lett volna vonatot váltani, de hiába a gyorsvonat, tíz percet késtünk. Zürichbe már esélytelen lett volna eljutni aznap, de Genfig, úgy gondoltuk, nem lesz gond. Felszálltunk a következő vonatra, ami passzolt útvonalunkhoz, ámde időközben baleset történt a síneken, így a rövid másfél órás utat megtoldottuk még 120 perces várakozással a semmi közepén. Az utolsó Genfbe tartó vonatot lekéstük, így már a lyoni állomáson töltendő éjszakánkat tervezgettük, arra pedig álmunkban sem gondoltunk, hogy indítanak egy buszt Genfbe, és ott, mivel a vonattársaság miatt gyakorlatilag hajléktalanok lettünk az éjszakára, ingyen elszállásolnak a vonatállomással szembeni hotelben.

2. Az első kérdés, amit mindenki feltesz, mikor megemlítem, hogy Európa-túrán jártam, az a következő: Melyik város tetszett a legjobban? Ha élménybeszámolómat olvasod, feltételezem, téged is foglalkoztat a válasz, azonban klisé vagy sem, nem tudok mást válaszolni, minthogy lehetetlen egyet kiemelni. Egyszerűen képtelenség az örökké nyüzsgő, életkedvvel és fiatalokkal megtelt Lisszabont Nápoly hangulatos (és turisták nélküli) kis utcáihoz, a granadai Alhambra palota ámulatba ejtő építészetéhez, vagy a kifinomult és egyedi, semmi másra nem hajazó Svájchoz hasonlítani. Ha toplistát kellene készítenem, utóbbiak végeznének a legelőkelőbb helyeken.

3. Az igazság az, hogy úton lenni piszkosul fárasztó. Erre persze még gondolni sem akar az ember, mikor épp a dél-spanyol Andalúzia hangulatos kis utcácskáit rója. Hihetetlenül szerencsésnek éreztem magam, hogy olyan lélegzetelállító helyeken járok, amiről sokan álmodni sem mernek, ehhez az érzéshez pedig párosult a lelkiismeretfurdalás, amiért volt, hogy semmire sem vágytam jobban, mint nyolc óra alvásra a saját ágyamban. Számtalanszor elmélkedtem el azon, hogy mégis miért van szüksége az embernek annyi pihenésre, mikor a világ (a jól ismert mondással ellentétben) hatalmas, és kiaknázhatatlan élményekkel kecsegtet. Választ természetesen nem találtam kérdésemre.

4. Kiutazás előtt, néhányan próbáltak felkészíteni rá, hogy néha bizony nehéz lesz a nap 24 óráját ugyanannak az embernek a társaságában eltölteni, amire én persze csak legyintettem, hogy jobban ismerjük mi egymást Ági barátnőmmel, minthogy ez gondot okozzon nekünk. Így utólag azt mondhatom, az érme mindkét oldala megcsillant. Voltak feszült pillanataink, egy-két nagyobb vitánk is, viszont (és itt remélem, hevesen bólogatsz, Ági!) az út végére még közelebb kerültünk egymáshoz. Az utazás előtti heti egyszeri találkáink lelkes beszélgetéssel teltek, aminek rendszerint sohasem értünk a végére (többek között ezért nem vittük túlzásba az előzetes tervezést és szervezést), a túra során viszont megtanultunk hallgatni egymás mellett. A csend nem kínos, hanem sokkal inkább békés volt.

A képek egytől egyig sajátok, ha használni szeretnéd őket, kérlek, jelezd felénk!

További képekért, látogass el Instagram oldalamra!

• élmény Európa-túra utazás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!