Éjszaka az íróasztal alatt

Hosszas könyörgés és szűnni nem akaró unszolás után olykor megengedte, hogy vele menjek, mikor éjszakás műszakba indult, mindig élére vasalt inggel és jókedvvel. Olyankor a meglehetősen széles íróasztal alatt terített nekem “ágyat”. Kábelrengeteg lógott az asztal mögött, vékony fekete indák sokasága.

Furcsa “állomásszag” ivódott a barna, viseltes bútorokba, a forgalmi iroda kellékeibe. Az ezeréves elektromos berendezés sokféle fénye, mint egy űrállomás irányítóközpontja, villódzó fénynyalábokat szórt a helyiség falára. De csak akkor látszott, ha már a félhomály múltával sötétség ereszkedett a szögletes, vörös téglaburkolattal fedett épületre. A csendet csak néha törte meg egy-egy távoli dudálás: vonatfütty.

Sokáig fent lehettem ilyenkor. Éjjel a vasútállomás épülete sötét, kietlen és félelmetes volt. De élveztem, hogy biztonságban retteghettem a folyosókat járva. A fehér korlátba kapaszkodva futkostam fel és alá a lépcsőkön, a köztes lépcsőforduló oszlopába két kézzel kapaszkodva lendültem félkörívben. Ezt sokszor megcsináltam. Ha elfáradtam, leültem az emelet egyszerűen berendezett társalgójának egyik barna zseníliával behúzott foteljébe. Csak hallgattam a forgalmi irodából tompán kiszűrődő zajokat, ahogy a mozdonyvezetők és a forgalmi szolgálattevőként dolgozó édesapám között zajló utasítások, kérések és visszajelzések monoton hangjai verődnek falról falra, és jutnak el a füleimbe.

Éjszaka az íróasztal alatt - KERESD A NŐT - Férfiszempont - emlékek, férfiszemmel, gyermekkor,

Be-behívtak egy-egy helyiségbe, kikérdezték a rendet, meghallgatták, hogy érzem magam, kaptam valami édességet vagy egy-két dicséretet. Esetleg tollat és rejtvényfüzetet, aztán utamra engedtek, hadd bolyongjak az épületben vagy körülötte, ameddig az engedély szólt. Sosem tovább. Csak ésszel. Addig, amíg eluntam vagy elálmosodtam. És végül kikötöttem az íróasztal alatt, apu lábainál. Szerettem odalent. És azt is, mikor hajnalban, a forgalom és a munka intenzitásával erősödő hangok ébresztettek az egyre világosabb helyiségben. Éjjel szinte csak néhány tehervonat szakította meg a tompa csendet, ahogy vas a vason gördülve végighasított a vágányon, néha több ezer tonnányi tömeggel döngető szerelvény.

Szerettem ezeket az éjszakákat. A zajaikkal, csendjeikkel, sötétjükkel és fényeikkel együtt. És azzal a megmagyarázhatatlanul furcsa hangulattal, amit a mai napig érzek, ha ezek az alkalmak felötlenek a gondolataimban.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Kántor István

Nem vagyok Krúdy. És Bukowski sem. Habár mindketten szerették a hagyományos és kissé avítt vendéglátóhelyek szolgáltatásait más és más korokban és földrajzi egységben, egy dolog mégis összeköti őket. Na jó, kettő. Az egyik, hogy mindkettejüket szeretem. A másik, hogy vákuumszerűen magába rántó egyszerűséggel és mélységgel élték meg a zsigerien emberit, és ugyanígy adták is vissza. Ilyen vagyok én is. Néha karcos, olykor kicsit gyermeki, máskor talán keményebb. Ez mind igaz rám. És hogy mit fogok közölni, majd adja a stílust. De egy bizonyos: a véleményemet, gondolataimat nem szándékozom megfeleltetni valami előre gyártott elvárás-halmaznak. Írok filmajánlót, gyerekkori sztorikat, vagy csak reakciókat a körülöttem veszett zajjal dübörgő világ hangjaira. Férfi vagyok. Közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz. És közelebb az éghez, mint a földhöz. És amíg vannak szárnyaim, egy-két lehulló tollamat a tintába mártom...