Éjjeli ekloga

Éjjel olvasok az erkélyen. Te ennek örülsz, én meg örülök annak, hogy van erkélyem, végre. Kipakoltam rá a bútorokat, bentre nem is kell, minek, innentől fogva a késő deres őszig én már mindég csak az erkélyen leszek. Tudod, ide könnyebben jön az ihlet. És ha jön az ihlet, nincs menekülés, előle vétek volna kitérni.

Szeretsz ilyenkor, mert békés vagyok, nem gondolok a halálra. Bent szusszansz a párnán és édeseket álmodsz, néha keresed a testem melegét, én meg nézlek az erkélyről, mintha a gyermekem lennél, akit elfelejtettem betakarni. A zajos autók mind hazamentek, a mosogatógép is befejezte a lármát. Megint nem mosott ki rendesen. Máskülönben meg jobban szeretem az edényt magam sikálni. Még mindég nem bízom a gépekben. Igaz, a gépek se bíznak bennem. Amikor volt a film a háborúról, - tudod, valami utópia a robotok meg az emberek közötti elmérgesedett viszonyról – na én azt biztosra elhittem. Mai napig azt hiszem, hogy úgy végezzük. Persze a mosogatógéptől nem kell félni, pedig reggel felhasította a kezem.

Nézem a napot, valahol ott lehet a föld mögött. A csillagokat útálom, azok egytől egyig hazudnak. Most magadban beszélsz, a párnád leesett, de én lusta vagyok, hogy felkeljek és megigazítsam neked. A régi nagy szerelmekre gondolok, Ő is eszembe jut, persze. Igaz, te vagy a végállomás, kár volna tagadni magam előtt, hogy tőled már nem megyek sehová, édes megalkuvásom. Sose meséltem el neked mi volt ezelőtt. Sose beszéltem neked Őróla. Belehalnál. Azt is nehezen vetted, hogy nem lehet gyerek és örökbe kell fogadni egy idegent, valaki idegennek a magját. Nehogy azt hidd először én nem ódzkodtam előle, hova gondolsz. Ilyenek jártak a fejemben: mi van, ha rablógyilkos szülte, hisz az ölésre való hajlamot nem lehet kinevelni. Aztán jobbnak láttam abbahagyni a képzelgést az idegen gyerekről, még mielőtt megutálom, és el se hozom az árvaházból. Szegényt a kórház előtti lélegeztetőben hagyták.

Nem meséltem neked soha a régi időkről, féltem, milyen szomorú lennél. Fogalmad sincs, mennyire tudtam akkor szeretni. Nem mesélek neked a régi időkről, mert a régi idők már nincsenek. Elvitte őket a halál, a betegség, vagy kivette belőlem az orvos, kiműtötte az anyasággal együtt, mit is tudom én. Szeretlek. Nem úgy, mint Őt, sokkal megfontoltabban, jóval nyugodtabban. Örülj inkább - belesúgom az álmodó füledbe halkan – örülj neki, hogy nem azzal a régi hevességgel szeretlek téged is. Örülj, mert így velem maradsz.

Szentesi Éva - Rúzs és Tükör

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!