Amikor egy nő bevallja, hogy gyenge, ott valami elindul. Ott hirtelen megjelenik az a sok csalódás és fájdalom, és erő is, amik az évek folyamán felgyülemlettek benne. Mert mindenkiben létrejönnek rossz periódusok, ezt senki nem tudja kikerülni: amikor legszívesebben mindenhol zokognál, és talán meg is teszed.

Amikor egy nő bevallja, hogy gyenge, akkor hirtelen már nem az lesz a fontos, hogy megfeleljen másoknak. Talán mert jelenleg saját magának is nehéz megfelelnie. Amikor egy nő bevallja, hogy gyenge, akkor lehet tudni, hogy éppen összedőlt a jól felépített kártyavár, amit gondosan próbált összerakni. Amibe elférhetett egy egész család önmaga mellett is.

Amikor egy férfi bevallja, hogy gyenge, akkor lesz erősebb a kapcsolata a nővel. Mert akármekkora feminista lehet az a nő, és akármennyire is sziklaszilárdnak mutatja magát, minden nőhöz a szívén keresztül lehet eljutni. És ha egy férfi képes arra, hogy megmutassa azt, ami valóban benne van, ha képes arra, hogy gyenge legyen, akkor bármire képes. Azt szokták mondani, hogy egy jó párkapcsolat a beszélgetésektől lesz valódi. Hogyha a két fél tényleg hajlandó és tud is egymással beszélgetni, akkor hidakat képesek felégetni együtt. De mi is az a jó beszélgetés? Amikor nem gondolkodtak azon, hogy ezt el lehet/ki lehet mondani vagy sem, hanem egyszerűen csak kimondjátok? Amikor nincsenek tabuk köztetek? Amikor egyszerre van érzelgős oldala az egésznek, és egyszerre komolytalan semmiség is?

Viszont azt figyeltem meg, hogy egy férfit nem tudod a székhez kötözni és kérdésekkel bombázni, hogy na, akkor most meséljél hogy vagy, hogy meséljen ki magából mindent, ha neki éppen nincs kedve hozzá: nem, egy férfi csak és kizárólag akkor fog beszélni, ha ő akar. A nő mindig tudna, és azt hiszem, ezt a legnehezebb összeegyeztetni: megtalálni azt a középutat, ami mind a két félnek kielégítő lesz, és egyikőjük sem mondd le önmagáról túlságosan a másik javára. Mert a bajok ott kezdődnek, amikor a párkapcsolat/a házasok egyik szereplője jobban lemond saját magáról a másik javára. Ha jelen van a lemondás, akkor az azt jelenti, hogy már a levegőben van a hazugság is. Akarva és akaratlanul hazudni fogunk a másiknak, hiszen, ha a másik javára lemondunk önmagunkról, az azzal egyenlő, hogy egy részünkről mondunk le. Annak pedig mi értelme? Tényleg le akarunk élni egy életet valaki mellett úgy, hogy csak mondjuk 40 százalékban adtuk oda magunkat neki, mert az a maradék százalék a másiké? Tényleg fontosabbnak kell lennie a másiknak saját magunknál is? És milyen mértékben ideális a lemondás kontra adás mérlege?

Azt hittem, hogy őszinte velem. Már nem kérdeztem, már nem erőltettem semmit sem, mert elég hamar megtanultam azt, hogy ha a férfi beszélni akar, akkor fog is: de magától kell mondania, és volt, hogy minden másnap mondta is, ami benne volt éppen. Én pedig hallgattam és reagáltam rá, ahogy éppen kellett. Szerettem azt az érzést, hogy fontos vagyok. Szerettem azt érezni, hogy bízik bennem annyira, hogy megnyíljon.

Két nappal ezelőtt kiderült, hogy minden egy jól felépített hazugság volt… Állítólag, én pedig nem tudom mennyit hihetek el belőle, és mennyit nem.

A nőnek csak az kell, hogy a férfi legyőzze a démonjait, a félelmeit miatta. A nőnek az kell, hogy a férfinak megérjen annyit, hogy legyőzze saját magát. Tényleg olyan nehéz legyőzni a démonjainkat, a múltunkat a másikért?

• félelmek kommunikáció párkapcsolat

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!