Nem messze a német-svájci-francia határtól, egy álmos kis baden-württembergi városban, alig néhány négyzetkilométeren bebarangolhatjuk Európát, miközben életre szóló élmények várnak ránk. Az ember egy pillanatra nem figyel oda, s ripsz-ropsz átsétál Svájcból Angliába. Ja, hogy a valóságban nem szomszédosak egymással? Itt az sem gond.

Sosem voltam egy vurstli-fanatikus, az ilyen „cirkuszt és kenyeret”-jellegű szórakozások nem vonzottak, nem vágytam szellemvasútra, körhintára, dodzsemre, s még a hajdanán jobb hírű budapesti Vidámparkra is csak akkor kaptam fel a fejem, amikor végleg bezárta kapuit. Nem mintha az elmaradt hullámvasutazásokat sirattam volna, sokkal inkább a békebeli játékok örök búcsúja által kiváltott nosztalgikus szentimentalizmus mozgatott meg bennem valamit. Most mégis úton voltam a németországi Rustba, a városkába, mely Európa egyik legnagyobb és leghíresebb tematikus vidám- és élményparkjának ad otthont, s kíváncsian latolgattam magamban, hogy vajon meg tudnak-e győzni egy ilyen megrögzött anti-homo ludenst, mint amilyen én vagyok?

Az érkezés utáni ólmos fáradtság sem segített a pozitívabb hozzáállásban, csak egy puha ágy lebegett lelki szemeim előtt, de amikor megláttam az Europa Park szállodakomplexumát, mely már előrevetítette az elkövetkező több mint két nap mesebeli utazását, azonnal a múlté lett a pilledtség. A 95 hektáron elterülő témaparkot öt egymástól különböző stílusban megépített négycsillagos hotel szolgálja ki – így például a Hotel Colosseo, egy eklektikus itáliai hangulatú szálloda (ahol mi is laktunk), vagy a New England építészeti stílusában megépült Hotel Bell Rock –, valamint egy indián faluként kialakított sátortábor tipikkel és vadnyugati társzekerekkel, ez utóbbit főleg fiatal társaságok, iskolai osztályok szokták igénybe venni. A vidámpark legtávolabbi pontjait pedig a fejünk felett futó monorail, egysínű vasút köti össze, mely már önmagában megér egy utazást, hogy odafentről ámuldozzon az ember a park számos látni- és élveznivalóján.

Valahogy így szoktak alakulni a mesék is; volt egyszer egy család, Mack-ék, akik 1780 óta különféle járműveket készítettek, 1880-tól cirkuszi kocsikat, majd 1921-től hullámvasutakat és körhintákat gyártottak, s az üzlet szépen gyarapodott is. A ’70-es években aztán egy „bemutató vidámpark” létrehozását határozták el, melyet eredetileg az Europasee melletti Breisach városkában terveztek felépíteni, de mivel ez a Rajna árterében fekszik, új helyszín után kellett nézni. Ekkor esett a választás Rustra, de az Európa-tó neve megmaradt elnevezésnek. Tematikáját tekintve a park multikulturális hangulatú - a koncepció szerint 16 témavilágra, azon belül 13 ország köré csoportosul, így az egészen fiataloktól (akik a Meseerdőben, mintha csak egy gyermekkönyvbe csöppentek volna) a nagyobbacskákon át a felnőttekig, mindenki élvezheti – de a német precizitást feltétlenül szem előtt tartva. Így történt hát, hogy egy laza délután alatt bejártam Izlandot, Svájcot, Olaszországot, Hollandiát, Oroszországot, de még Angliát is.

Egymás szomszédságában magasodik itt Shakespeare Globe színháza, a silverstone-i autóverseny-pálya, Svájc rönkházai, a híres borgundi fatemplom Norvégiából, az athéni Akropolisz, orosz hagymakupolás épületek és a MIR űrállomás, vagy éppen a velencei lagúna világa. Természetesen a játékokat az adott térség tematikájához igazították, így a szilaj vizű skandináv fjordokon hatalmas gumikerekeken lehet végigcsorogni, mintha csak raftingolna az ember, míg személyes kedvencem az izlandi Wodan volt, a park egyetlen faszerkezetes hullámvasútja, mely a skandináv mitológia témakörére épült (Wodan az északi főisten, Odin névváltozata). A 40 méteres magasságból lezúduló vasút 100 km/h sebességgel száguld végig az 1050 méter hosszúságú pályán, mely során helyenként 3,5 G erő hat a benne utazókra. De maga a Nagy Betűs Borzalom még hátra volt. Az a hullámvasút, amiről sem addig, sem azóta nem gondoltam volna, hogy valaha is felülök rá.

Nem hagytak sokáig vacillálni. Jössz, vagy nem? Nem tudom mi történt velem… mentem. A hírét már korábban is hallottam, tudtam, hogy a világ egyik legkeményebb rollercoaster-je, amire eszem ágában sem volt felülni. De most itt voltam, s reggel óta az lüktetett a fejemben, ha most nem próbálom, talán soha többet nem lesz alkalmam. Ahogy beültünk, és ránk záródott a hidraulikus védőrendszer, már tudtam, innen nincs visszaút, ezt most már ha akarom, ha nem, végig kell csinálni. Lassan elindultunk felfelé, a szívem a torkomban dobogott. Eddig nem tudtam, hogy akrofóbiám lenne, de képtelen voltam lenézni a mélybe. Felértünk a tetejére, ahol egy pillanatra megállt a vasút. Behunytam a szemem, s már csak azt éreztem, ahogy a 130 km/h sebesség mellett brutális mértékben lesújt a 4G erőhatás, amint konkrétan lezuhantunk a 73 méteres magasságból. A Silver Star - mely egyike a park kevés nem Mack-ék által gyártott látványosságának (a Mercedes Benz megrendelésére a svájci Bolliger and Mabillard készítette) - Európa második legmagasabb és ötödik leggyorsabb hyper-hullámvasútja.

Piszok büszke voltam magamra. Ezek után azt mondtam, nincs olyan szerkezet, amit ne próbálnék ki. Lazításnak kinéztem egy körhintát – gyerekkorom óta irigykedve néztem mindig Törőcsik Marit és Soós Imrét a hasonló című filmben – itt volt hát a lehetőség. Igaz, rajtam kívül 6-8 évesnél idősebb gyerekek nem is álltak sorba a hatalmas gombát formáló játéknál, de nem érdekelt. A hinta lassú kőrözéssel egyre magasabbra és egyre szélesebb ívben repített minket, nekem pedig egy pillanat alatt bevillant, ha most véletlenül elszakadna a lánc (ami kizárt, hiszen biztonsági megoldású), talán hazáig repülnék. S ez a móka azonnal pontot is tett két napos adrenalin-túltengésemre és bátorság kitörésemre. Így aztán mégis maradt olyan nevezetesség, amit nem sikerült kipróbálni, de legalább jó indok arra, hogy én, a tökéletes anti-homo ludens legközelebb is eljöjjek az Europa Parkba, hogy kicsit ismét gyerek legyek.

Etédi Alexa

• európa park utazás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!