Feltételezhetőnek tartom, hogyha egy emberen, mondjuk, Noé véleményén múlna, hogy felkerüljek-e a bárkára, jót fürödtem volna az özönvízben. Az, hogy az embereknek történetesen van a fejükben valami, amit igyekszenek folyamatosan a köz érdekében is hasznosítani, nem tűnik a gyakorlatban széles körben elfogadottnak.
Természetesen az én szoftverem sem fut tökéletesen, de az alap emberi játszma funkciókat kiválóan olvasom. Talán azért is, mert az ember végiglépked bizonyos emberi viselkedésrend szamárlétráján és a gyakorlottak ismerik a balítélet fázisait. Imádjuk a pletykákat, és imádjuk az embereket a saját képünkre formálni. Mert csak akkor érzem komfortosan magam veled, ha egyezik a véleményünk. Ha valami nem stimmel, akkor az nekem kényelmetlenné válik, mert alkalmazkodnom kell hozzád.
Na, itt bonyolódik a szituáció. Hiszen mi szükséges ahhoz, hogy alkalmazkodjunk, egy számunkra lehet, hogy terhes szituációhoz? Először is, le kell, hogy engedjek az egómból, mivel el kell fogadnom azt, hogy neked van egy véleményed. Rólam vagy bármiről. Másrészt össze kell csiszolódnunk, mivel a két vélemény eltérő lehet, és akkor jöhet a közös emberi munka része a dolognak. Elfogadás nélkül ezzel semmire sem megyünk. Ha büszke módon valaki csakis a saját ideológiáján belül képes érvényesülni, és elfelejti észrevenni a körülötte létező világot, akkor beleesik a klasszikus Austeni csapdába. Mivel a többi tízmilliónak is van véleménye, bár van egy mainstream, amit alakít majd a média, emiatt ne aggódjunk, ha valaki nem tud lépést tartani agytornában, kitűnő ideológiát szolgáltat majd nekünk a tévé. Esetleg ha félünk konfrontálódni egy társaságon belül, akkor pedig a félelem veszi fel az új ideát, amit a domináns ránk gyakorol.
Látom annak eredményét, amit a büszkeség eredményez az életben. A büszke ember rendszerint eltörik derékban, mert nem hajlik meg a másik akarata előtt. A büszke ember felemeli a fejét, és teljes arcszélességgel csapódik a falnak, teljesen mindegy, hogy látta előtte, hogy afelé sétál, vagy nem. Már amennyiben van miért büszkének lennünk, akkor érdemes harcolni, de szükséges hozzá egy aprócska hozzávaló, ami mindannyiunkból hiányozhat a nagy hevületben – ezt úgy hívják; alázat. Saját magunk, és az élet iránt is alázattal kell viseltetnünk, mivel nem mi találtuk fel a spanyolviaszt. A másik embert nem fogja igazán érdekelni, hogy mire vagy büszke, ha neki ez nem érték. Hiába ütközteted a véleményed, és pláne – hiába van igazad, a másikat ez nagy valószínűséggel hidegen hagyja. Mégis, akkor mivel fog téged felemelni a Jóisten arra a bizonyos ladikra, hogy ne egyedül kelljen megfulladnod a csapongó érzelmeid tengerében? Különbbé… nem, rosszul kezdtem… egyenlővé az teszi embert és embert, ha alázattal viseltetünk egymás iránt.
És most még véletlenül sem megalázkodásról esik szó. Nem fogsz bocsánatot kérni senkitől azért, hogy egyáltalán megszülettél, ha elkövettél valami hibát. De bármi is történik az életedben, el kell fogadnod, hogy nem egy feletted álló istennel, és nem is valami isten barmával vagy szemközt, hanem ő is emberből van. És miről híres az ember az almától indulva? Arról, hogy hibázik és tévedhet. Igen, a legnagyobbak is. Nem kezdem el visszajátszani, vagy sziklafalként tartani büszke falaimat, hanem tisztelettel tartozom a másik ember véleményéért. Mert ad nekem valamit. Mert tanulni jöttem ide, és a legjobban a negatív megmérettetésből tanulok. A jó helyzetekből lehet nagy mellénnyel, büszkén kijönni, de amikor a legapróbb dobozkába akar suvasztani az élet, és rád zárni a lakatot, és itt maradj büszke arra, aki vagy… na, ez kérem, igazi kihívás.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez