A legtöbb ember bizony egyöntetűen azt mondaná, hogy boldog akar lenni. Azt akarjuk, hogy a gyerekeink boldogok legyenek. Azt akarjuk, hogy a házastársunk, szerelmünk, barátaink, családtagjaink mind, egytől egyig, boldogok legyenek. Ezért aztán, sokszor szinte érthetetlen, ha valaki mégsem így érez. Ha valaki nem boldog.

A mai kultúrában uralkodó világnézet szerint a boldogság a „normális” érzelmi állapot, amire az embereknek törekedniük kell, amit követnünk kell. Ezért sokszor úgy gondoljuk, hogy kudarcot vallottunk, ha nem tudtuk végig fenntartani ezt az érzelmi tartományt.  

Felmerül a kérdés: Mi készteti mégis a társadalmat arra, hogy mindenáron kerülendő „dementorként” emlegesse a szomorúság érzését? 

A válasz egyszerű:

Félelem. A legtöbben inkább hamis, erőltetett mosoly mögé bújnak, mert félnek szembenézni a világ összetett, ijesztő, olykor fájdalmas történéseivel.  Ha biztonságban maradunk a bohóc mosolyhoz hasonló, felfestett vigyorunk mögött, akkor nem kell szembesülnünk a kockáztatással járó bizonytalansággal, azokkal a szorongást előidéző pillanatokkal, amikor az ember úgy érzi, most épp nincs minden az irányítása alatt. A kiszámíthatatlanság menekülésre késztet minket, ezért inkább elvegyülünk a nevető tömegben, és úgy teszünk, mintha minden rendben lenne. Pedig semmi sincs rendben. És ezzel nincs gond.
Nem bűn, ha épp nem vagy boldog. Ha épp nem egy tökéletes séma szerint működsz. A filmekben természetesen sokszor mást látunk. Minden szép és jó, minden úgy történik, ahogy annak történnie kell. Csakhogy ez a valóság. És bármennyire is nagyszerű, hogy felemelő, euforikus érzelmeket vagyunk képesek átélni, vannak szürke napok. Amik olykor felemészthetnek.

A boldogság egy alapállapot. A boldogság mi magunk vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy minden másodpercben repesnünk kéne az örömtől. Az élet nem ilyen egyszerű. Mind máshogy küzdünk meg a gondjainkkal. Halandó mivoltunkból adódóan a haláltól tartunk a legjobban. Annak ellenére, hogy épp emiatt szükséges minden percért hálát adni, de ez még nem zárja ki a tényt, miszerint vannak nehezebb aspektusok az életünkben.

Az élet fájdalmas realitásával való megküzdés érdekében az emberek hajlamosak elszakadni az érzéseiktől. Gyakran öntudatlanul, olyan védekező mechanizmusokat alakítanak ki, amelyekről úgy gondolják, hogy azok tényleg meg is védik őket a félelmeiktől. Ezen védekező mechanizmusok közé tartozhat az, hogy nem engedik az embereket túl közel magukhoz, és elszigetelődésre törekszenek, vagy nem követik az álmaikat, mert azok túl nagy rizikót tartogatnak. Úgy kerülik el a fájdalmat, hogy felszínesebb érdeklődési körökre összpontosítanak, vagy függőséget okozó viselkedésformákba bocsátkoznak, legyen az konstans tévénézés, alkohol, vagy drogfogyasztás. Ezek a tevékenységek pillanatnyilag talán „tompult” tudatot generálhatnak, de ez egyben el is zárja az embereket az élet nyújtotta, teljes örömök megtapasztalásától is. Az érzelmek átélése, bármennyire is ijesztőnek tűnhet, valójában egy boldogság felé vezető utat rejt magában.

Kevesen tudják, de a szomorúság valójában a boldogság egyik kapujaként is szolgálhat. A harag, a fájdalom, a bánat, bármilyen érzés, ami épp bennünk van, és nem a többség által elfogadott, egy teljesebb értékű tapasztaláshoz vezet. Talán most fáj, talán most rossz, de ebből is okulni kell. Fejlődni bukkanók nélkül ugyanis képtelenség. Ha többfajta tapasztalatra teszünk szert, akkor nagyobb tisztánlátással is fogunk rendelkezni, amikor céljaink elérésére törekszünk például. A fájdalom kényszeres elkerülése káros hatású, míg a vele való szembenézés sokkal gazdagabbá és kifizetődőbbé teszi a mi különleges történetünket.

• boldogság elfogadás társadalmi normák

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!