Amióta az eszemet tudom, különös érdeklődést és vonzalmat éreztem az emberiség kulturális és természeti öröksége iránt, fontosnak tartom e helyszínek megőrzését a jövő nemzedékei számára, s ha csak tehetem, igyekszem közülük minél többet meglátogatni, megismerni. Rájöttem ugyanis, ez az elhivatottság nem lehet véletlen, hisz – az UNESCO égisze alatt – a Világ kulturális és természeti örökségének megóvását célzó egyezményt éppen aznap hozták létre, amikor megszülettem: 1972 november 16-án.

Az alapítás óta ezt az egyezményt több mint 180 ország ratifikálta, mellyel kötelezettséget vállaltak arra, hogy a területükön fekvő világörökségi helyszíneket megóvják az elkövetkező generációk számára, illetve lehetőségeikhez mérten hozzájáruljanak a listán szereplő helyszínek védelméhez. Napjaink negatív hatású eseményeit – politikai érdekek, korrupció, háborús pusztítások – látva ez sokszor valóságos szélmalomharcnak tűnik, pedig az egyezmény megszületésének előzményei, a nemzetközi összefogás akkoriban nagyon gyümölcsözőnek tűntek.

                                                  

Minden 1959-ben kezdődött, amikor az egyiptomi kormány döntött az asszuáni gát és víztározó megépítéséről, mely azonban a vízzel elárasztani kívánt területen fekvő óegyiptomi Abu Szimbel-i templomkomplexum megsemmisülésével járt volna. A világ felhördült a hír hallatán, s az UNESCO (Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete – melynek alapítása szintén egy november 16-i napra esett, 1945-ben) világméretű kampányba kezdett a felbecsülhetetlen értékű, a Kr. e. XIII. században, II. (Nagy) Ramszesz parancsára épült, sziklába vájt templomok megmentése érdekében. 1963-ban végül egy svéd tervet fogadtak el, mely szerint a műemlékeket az egész sziklatömeggel együtt szétvágják és egy magasabb fekvésű helyen újra felépítik. Ez a grandiózus munka 1963 novembere és 1968 szeptembere között valósult meg komoly nemzetközi - egyiptomi, német, francia, olasz és svéd építőipari – részvétellel, mely során összesen 23 núbiai műemléket helyeztek át. A munkálatok költségei mintegy 80 millió dollárra rúgtak, amit több mint ötven ország adott össze, s a hatalmas jelentőségű művelet felkeltette az érdeklődést a műemlékek megmentése iránt, mely végül a kulturális világörökségek listájának létrehozásához vezetett 1972-ben. 

Maga az áthelyezés és újjáépítés is izgalmas volt, mely a hatvanas években olyan komoly építéstechnikai kihívást jelentett, akárcsak az eredeti templom kialakítása az ókorban. Először is 17 ezer, sziklába fúrt lyukon át 33 tonna epoxi-gyantával megszilárdították a kőzetet, majd 1036 tömbbé vágták szét a komplexumot, melyek súlya hét és harminc tonna között volt. A vágások nyoma ma is meglátszik az Abu-Szimbel-i templomok felületén. Az új telepítési helyszínt 180 méterrel távolabb és 64 méterrel magasabban választották ki az eredetinél, miközben azt is szem előtt kellett tartani, hogy a templomok ugyanabba az irányba nézzenek homlokzatukkal (hogy a nap egy évben kétszer bevilágíthasson a templom belsejébe, ahogyan ez eredetileg is működött, október 21. – áradás – és február 21. – sarjadás – körül). Az első blokk áthelyezésére 1965. május 12-én került sor, s hogy végül a templomok látképe az eredetinek megfeleljen, 1112 szikladarabot is áthelyeztek a tömbök mellett. A templomok belsejét egy-egy föléjük emelt vasbeton kupola tartja, melyek alátámasztják az épület belső súlyát. Bár így már nem számítanak igazi sziklatemplomoknak, mégis a barlangszerű hatás megmaradt, mivel a kupolákat törmelékkel és az eredeti sziklákkal eltakarták.

Az Abu Szimbel-i projekt sikerén felbuzdulva az elkövetkező években hasonló kampányokkal indonéziai, pakisztáni történelmi helyszíneket mentettek meg, valamint jelentős erőfeszítéseket tettek a velencei lagúna megóvására. Ekkor az UNESCO még csak a kulturális értékek megőrzésére gondolt, de 1965-ben az Egyesült Államok kezdeményezte, hogy az emberiség értékeinek megóvását szolgáló egyezményt a természeti értékekre is terjesszék ki, s 1965-ben Washingtonban létrehozták a Világörökségi Alapot – immár a természeti és kulturális helyszínek megmentése érdekében. Az 1972-ben, Párizsban létrehozott Világörökségi Egyezményt azóta 192 ország ratifikálta, az ENSZ tagállamai közül csupán öt (Kelet-Timor, Liechtenstein, Nauru, Szomália és Tuvalu) nem csatlakozott, ellenben a Cook-szigetek, Niue, a Vatikán és Palesztina is aláírta az egyezményt, bár nem ENSZ tagállamok. A Világörökségi cím kiosztására először 1978-ban került sor, amikor tizenkét helyszín kapta meg a titulust – érdekes módon Abu Szimbel ebben még nem szerepelt, csak egy évvel később, 1979-ben kapta meg a címet négy másik egyiptomi helyszínnel együtt. Magyar helyszín – Hollókő és a budapesti Duna part a Várnegyeddel – 1987-ben került fel a listára.

Az egyezményt aláíró tagállamok javaslati listát állítanak össze azon helyszínekről, melyeket alkalmasak ítélnek világörökségi helyszínné nyilvánításra. E listákat egy évvel a jelölés előtt kell benyújtani a Világörökség Központnak. A felterjesztésben a megóvásra és kezelésre vonatkozó részletekkel együtt az indoklásnak is szerepelnie kell. Emellett a jelölt helyszíneknek szigorú kritériumoknak kell megfelelnie ahhoz, hogy a Világörökségi listára kerülhessenek (a kulturális helyszíneknek 6, a természeti helyszíneknek 4 feltétele van, melyek közül legalább egynek teljesülnie kell). Egy ilyen helyszín volt Nimrud is (más néven Kalhu), mely Irak javaslati listáján szerepelt 2010 óta, de az Iszlám Állam dzsihadista szervezet a közelmúltban elpusztította. A város, mely egykor Asszíria második székhelye volt, s melynek zikkuratját a bibliai Bábel tornyaként is ismerhetjük, az ősi Mezopotámia egyik legfontosabb régészeti lelőhelye, s egyben az emberiség egyik kiemelkedő történelmi öröksége volt. Mivel a helyszín Moszultól 30 kilométerre délkeletre, a Tigris folyó bal partján fekszik, amely még az ISIS befolyása alatt áll, a harcok miatt egyelőre egyetlen régész vagy tudományos szakember sem járt a helyszínen, hogy felmérje a pusztítást, csupán műholdképek alapján jutottak e feltételezésre.

Sajnos a gyakorlat azt mutatja, hogy hiába a szép tervek, eszmék és célok, a megvalósítás folyamata sokszor több sebből vérzik. Hiába az elviekben szigorú védelem, ha a politika, a korrupció, az egyéni érdekek, vagy éppen az adott országok területén dúló háborúk és pusztítások keresztül húzzák évek szívós munkáját. Október közepén kisebbfajta döbbenetet okozott az is, amikor kiderült, hogy Izrael ki akar lépni az UNESCO-ból a Világörökségi bizottság egy kétes döntése miatt. A szervezet ugyanis megszavazta Palesztinának azt a javaslatát, mely Jeruzsálemet kizárólag a muszlimok szent helyeként mutatná be, figyelmen kívül hagyva a város zsidó és keresztény történelmi, vallási kapcsolatát, ami azért lássuk be, történelmileg elég nehezen magyarázható. Pedig milyen szép is lenne, ahogy Anvar Szadat egyiptomi elnök sommásan megjegyezte az Abu Szimbel-i templomok megmentése után: „A népek csodákra képesek, ha egy jó cél érdekében együttműködnek.”  

Etédi Alexa

• érdekességek unesco világörökség

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!