Bodypositivity: avagy mozgalom vagy kifogás
Napjainkban felkapott téma a test-pozitív mozgalom, mindemellett engem személyesen is mélyen megérint. Kisiskolás korom óta küszködtem a súlyommal. Otthoni környezetben, az utcán, idegenek által és természetesen az osztályban is folyamatos megaláztatások részese voltam. Kamaszként, az első párkapcsolati szárnycsapdosásaim során is durva kritikákba ütköztem, miszerint egész szép az arcom, csak fogynék le egy 10-20 kilót vagy: én még sosem voltam "ilyennel", mint te. Az, hogy ez milyen mértékben torzította a szexualitásban való oldott jelenlétem, később egy másik írásban tervezem kifejteni.
Egy szó mint száz, nyugodtan állíthatjuk,hogy expert vagyok a témában. Az előéletem, azt hiszem feljogosít bizonyos részletek megkérdőjelezésére az adott témában. Pont ezen személyes érintettségem miatt véltem felfedezni, hogy a body positivity mozgalom nagyon is sántít bizonyos pontokon.
Az alap koncepció ugye az, hogy minden test "úgy jó, ahogy van" vagy inkább "elég jó, ahogy van" és nem kell kiérdemelnünk valamilyen teljesítmény vagy küzdelem árán a megbecsülést/ szeretet önmagunktól és a külvilágtól. Alap szinten tetszik az elgondolás. Személy szerint soha nem bántottam senkit a külseje, testalkata alapján. Később sem volt a külső különösebben szempont a párválasztásaim során. Abban is mélyen egyetértek, hogy utálni magunkat NEM éri meg. Körülbelül 20 évet töltöttem el masszív önmarcangolással, miszerint engem képtelenség szeretni sőt elfogadni sem lehet úgy, ahogy vagyok. Nagyon mardosó érzés, megjegyezném: ha nem próbáltad eddig, ne is kezd el!
Ugye azt is tudjuk, hogy van egy idea, amit a socialmedia, reklámok/plakátok valamit celebek világa diktál. Egy többnyire elérhetetlen, fenntarthatatlan, egyedi tényezőket figyelmen kívül hagyó kép. Amibe majd szépen minden 13-50 éves korig fellelhető nő szeretné bepréselni magát, mert hiszen az az egyetlen út, ami által magabiztosnak és szépnek érezhetjük magunkat. (Nem)
Természetesen a sok elégedetlen nő akiknek kínkeservek árán sem fog ez sikerülni, rettentően jól növeli majd a GDP-t és ezzel remek megélhetőséget biztosít a plasztikai sebészeknek, kozmetikai cégeknek, fitness moguloknak és úgy en bloc az egész beauty industrynak. Szóval szépen kivan ez találva, de térjünk a zavarra, amit én észleltem a mozgalomban.
150 kilósnak lenni nem jó. És most remélem sikerül kifejtenem és megértetnem az álláspontom anélkül, hogy bárkit is megsértenék ezzel.
Csak azért gondolom, hogy nem jó mert én voltam 100 kiló és hozzá 158 centi. Tényleg nem jó. Folyamatosan rettegsz és szorongsz, mikor jön a nyár. A combjaid véresre dörzsölik a bőröd. Nehezen mozogsz, állandóan lever a víz, ha egy picit is intenzívebb mozgást végzel. Semmi nem áll igazán jól.. mármint én sosem tudtam olyan jól érezni magam egyik ruhámban sem. Mindig azt éreztem valamiféle limit van. amikor vásárolok. A lehetőségekhez mérten persze próbálod kihozni a legtöbbet. A közösségi evés szégyenkezéssel teli , nem igazán jó élmény többé és még sorolhatnám. A lelki oldalakról pedig nem is beszélve. Önbizalomhiány és folyamatos kompenzálás.
Ezt csak azért írom le, mert nem egy fitness-náci nő vagyok. aki papol úgy, hogy sosem volt a másik oldalon. A mai napig vannak küzdelmeim magammal, de bizton állítom nagyon nem volt jó olyan kövéren és most sokkal kiegyensúlyozottabb életet élek kicsit arányosabb testalkattal. A lényeg szerintem itt jön. A kövérség nem egy testalkat. Sokan mondták nekem mikor arról panaszkodtam, hogy nem tudom így elfogadni magam, hogy de hát te ilyen vagy, ilyen az alkatod. Az, hogy valakinek széles a csípője, zömök, kurta lába van, hosszú nyaka, egybe dereka, nagy cicije/ kis cicije : alkati dolog. Ezt tényleg nem választjuk. Emögött nincsenek menekülési stratégiák, mélylélektani problémák vagy megküzdési módok. A kövérség mögött vannak. A jelentős túlsúly NEM egy testalkat. Mindig komoly lelki háttere és oka van.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez