Bocsánatkérés egy régi ügy miatt

Olyan nagyon más ma minden, Miklós. Olyan más ma minden. Mintha nem is ugyanaz az ember szemlélné a világot, hanem valaki más. Mintha egy régi hadvezér bőrébe bújtam volna, aki elfeledte, hogy kell háborúzni.

Enyém a világ, csak te nem vagy benne. Nem vágyom rád újra, megint. Békére leltem és nem kívánlak már, gyöngyöző homlokú szeretőm. Emlékszel, régen hogy vártalak? Alárendeltem magam a várakozásnak. Lestelek az ablakból a nehéz és poros függöny mögül, kitakarítottam a szobád, mert azt hittem örülni fogsz, de leszidtál érte, nem értetted, miért dobáltam ki a díszdobozos üvegeidet. Hidd el, én sokkal jobban álltam hitetlenkedve felette, mikor megláttam, hogy a szekrény tele van szemétbevaló kacatokkal. Ilyesmit vidéken gyűjtenek a szegények, akiknek nem telik drága antikra, meg ketyegős órára a hallba. És mikor észrevettem a polcodon a fölös holmikat, el akartam felejteni, hogy szegény voltam én is. Nem akartam gondolni vidékre se, ahol üres flaskával dobálják tele a szekretert, meg arra se, hogy odalent a lányoknak férjhez kell menni az első udvarlóhoz, aki rendszerint tanár vagy autószerelő. Miklós, én nem akartam egy tanárnak a felesége lenni. Irtóztam mindég is az átlagtól, aztán megtudtam, hogy a gazdagok között vannak a legátlagosabbak, a legkiszámíthatóbbak a bolond szokások miatt.

Tudom, hogy te nem vagy bolond sznob, mint a többi. Szereted a szépet, szerettél engem is. Szeretted a külsőségeket rajtam, a magassarkú cipőt, az elegáns blézert, a rúzst, meg a pirosat. De nem vagyok már feminista többé, olyan vad, mint amilyennek megismertél. Hangosan kiabáltam a bárpultnál, emlékszel? És meglöktelek, mert rettenetesen bosszantott, hogy előttem álltál, nem tudtam miattad felvenni a szemkontaktust a bárossal. Bele is írtam a naplójegyzetembe, hogy el ne felejtsem, senkivel nem kell többé háborúznom. A nőknek mindig is sok joga volt, éppen annyi, mint amennyit megrajzol magának a világban. Sokáig gondoltam kevésnek magam. Kevesebbnek, mint a gazdagok, akik sofőrrel járnak. És gyereket akartam szülni egy ilyennek, akivel nem tartottam egyenlőnek magam. Képes lettem volna alárendeltként élni, szolgálni valaki más életét. A kedve szerint öltözködni, finoman, és megtanulni még két idegen nyelvet, hogy büszke lehessen a befolyásos, külföldi kapcsolatai előtt, amikor szusiétterembe visz. Pedig valójában gyűlölik a szusit, de be nem merik vallani maguknak. Épeszű ember hogyan tudná szeretni az ecetes halat? Látod, Miklós, képes lettem volna erre, képes voltam nyers halat is enni. Aztán veled találkoztam, majd tiltakozásul kidobáltam az üvegeidet.

Szeretném, ha megbocsátanál emiatt, tudom mennyit jelentettek neked azok a kacatok. Már értek mindent. Nem szülnék gyereket a gazdagoknak. Egyedül is bírok elég pénzt keresni. Nem sokat, csak éppen eleget. Tudok utazni, és egyedül maradni. Elhiszed? Én, aki utálta, gyűlölte a magányosságot, ma képes egyedül lenni. Egyedül, mint az ujjunk, egyedül, mint a pásztor a csillagos égbolt alatt. Nagy tudomány ez, az emberek többsége nem képes rá. Nagy házakat vesznek, mellé nyaralókat, meg hajókat, partykba járnak, partykat adnak, és a hangzavarban, a felületes kapcsolataikban nem látják, hogy sokkal jobban magukra vannak hagyva, mint én, a pásztor a mezőn, vagy te, az üvegeiddel a nappalidban.

Szentesi Éva - Rúzs és Tükör

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!