Nyolc éve költöztem Budapestre a szabolcsi családi fészekből. Azóta is töretlenül szeretem a főváros adta lehetőségeket, amik a legváratlanabb pillanatban képesek meglepni. Ettől függetlenül, hűen őrzöm gyökereim és mindig izgalommal látogatok haza. Főleg, hogy vannak olyan tipikus kis momentumok, amiket mondjuk a Budai dombok sem tudnának nekem megadni.

Az a sejtésem, hogy sokatoknak lesz ismerős az az életérzés, amiről most írni fogok. Egy kupacban szeretném feleleveníteni ezt a zsigerekig hatoló jóleső élményt, ami a vidéki honlét alatt kúszik az ember szívébe.

Amikor a szőlőlugas alatt ülsz az árnyékban és pucolod az újkrumplit, amit bedobsz a hideg vízbe. Közben meg hagyod, hogy a kutya teleegye magát a héjával. 

Amikor hajnalban kelsz, mert a kakas összeveszett egy tojóval. Ha ez nem lenne elég akkor még valaki rákapcsol a tengeri darálóra.

Amikor hajnalban arra ébredsz, hogy hallod a falióra mutatójának kattogását. 

Amikor friss hideg kakaó és vajaskenyér a reggeli. 

Amikor a majálison megengedik, hogy vegyél magadnak egy similabdát, de a gumija állandó megcsípi a kezed.

Amikor nem ti nyertek a halászléfőző versenyen, de hogy is, mikor nem is indultatok, csak apukád miatt mentetek, mert imádja a halászlevet.

Amikor a lovasnapokon rájössz, hogy szólnod kéne a szüleidnek, hogy vegyetek egy lovat. És megbánod, amiért nem jelentkeztél az iskolában a lovasprogramra.

Amikor a tesóddal versenyeztek, hogy ki tud több láda meggyet szedni és ki kap érte több pénzt. Mielőtt leadnátok a termelőknek, körbe biciklizitek a várost, hogy ki veszi be a legdrágábban.

Amikor a nagyszülőktől kell kölcsönkérni őstermelőit. 

Amikor minden reggel fél hatkor kimennek a legelőre, és fél hétkor visszajön a legelőről a tehéncsorda, ami egy külön program, hogy kiállsz a kapuba és addig nézed őket, míg oda nem érnek és vissza kell menni kapun belül.

Amikor beleharapsz az első pöszmétébe, ami olyan savanyú, hogy azt is megbánod, hogy kiléptél a kertbe.

Amikor kukoricacsuhé babát csináltok mamáddal és befonjátok a tengeri haját. És mindenféléből kell. A szőkéből és a vörösből is egy példány.

Amikor az igazi kutya helyett egy botot sétáltatsz pórázzal.

Amikor csak mama engedélyével lehet lemenni a pincébe és megnézni a boros hordókat. 

Amikor húszszor kérdezed meg, hogy mi az a fateknő és mi van a padláson. Miért laknak ott a kiscicák?

Amikor le kell menteni a kiscicát a szőlőlugas tetejéről. Nem éred el ezért létra kell és nagyapád.

Amikor az egyszerű kaják a legfinomabbak. Vajaskenyér uborkával. Ha édesre vágysz vajaskenyér megszórva cukorral. Zsíroskenyér újhagymával. Rántotthús barackbefőttel.

Amikor nagymamád „csinál pár palacsintát” és azt számolod, hogy már tizenkilencnél tart.

Amikor érzed az átmosott, szappanos befőttes üvegek illatát. Amikor téged kérnek meg, hogy mosd át a kupakokat.

Amikor megsütitek a nyár első meggyes pitéjét.

Amikor megszólal a Kossuth rádió, valaki beszél benne a vallásról, de nem értesz egy mukkot se.

Amikor kezdődik a brazil szappanopera és mamát csak a TV előtt találod meg.

Amikor eltűnik a nagymama és biztos, hogy az egyik szomszédnál lesz majd, így körbe kell járni a környéket, hogy ott van-e. 

Amikor téged is elvisznek az egyik öreg barátnőhöz beszélgetni, de egy szót sem tudsz hozzászólni a beszélgetéshez.

Amikor a madárhangok hozzátartoznak a csendes délutánokhoz.

Amikor ebéd után sziesztázni kell. Különben is, délelőtt tíz óra és délután három között nem szabad kimenni a Nap miatt. 

Amikor megcsinálod a legnagyobb sártortát, ami valaha sikerült. 

Amikor minifarmot építetek a tesóddal a fenyőfa alá.

Amikor esőzés után csigát gyűjtötök. Májusban Cserematyit. Nyáron krumplibogarat. Ősszel lepkét. A bodobácshoz meg sose mertetek hozzányúlni.

Amikor mezítláb végig sétálod a kertet, a forró homokban, a felhevült járdán, a perzselő fűben.

Mindig féltem, hogy ezek a dolgok elhalványulnak, vagy ebben a rohanó világban, a sok elektromos eszköz uralta társadalomban teljesen eltűnnek. Hogy soha többé nem látjuk már ezeket a dolgokat és ha igen akkor nem leszünk képesek befogadni őket. De akárhányszor hazajövök és végig sétálok mezítláb a kerten, hallgatom a galambok turbékolását rájövök, hogy persze, hogy megváltoztak a dolgok. Minden más már. De az életérzés, a vidék lelke még mindig ugyanúgy dobog, mint azelőtt.

• Támcsu Anikó vidék vidéki élet vidéki élmények

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!