Az örökbefogadás csapdái

Az emberi természet egyik nemes tulajdonsága, hogy segít az elesetteken. Az a házaspár, aki olyan indíttatással szándékozik örökbe fogadni egy gyermeket, hogy ők jót tegyenek egy árva gyermekkel, csapdába eshetnek, ami meghatározza majd neveléssel kapcsolatos attitűdjüket. A csapda jellege abból a hitből táplálkozik, hogy hálásnak kell lennie gyermeküknek, hiszen családot, fedelet adtak neki, s az idő múlásával el is várják tőle, hogy elképzeléseiknek megfelelően viselkedjen, tanuljon, fogadjon szót.

Konfliktus esetén pedig felszínre kerül a szülői gondolkodásmód: „addig, míg az én kenyeremet eszed”. Lehet, hogy sokak számára ismerős ez a mondat, pedig nem is örökbefogadott gyermekként, hanem „csak” egy hierarchikus szülő-gyermek kapcsolatban nőtt fel. Örökbefogadás esetén még súlyosabbak az ilyen és ehhez hasonló mondatok. Ennek kivédése érdekében érdemes elgondolkodniuk a leendő szülőknek: valóban egyoldalú ez a jó tett? Hiszen ha jól belegondolunk, a gyermek ugyan olyan jót tesz az örökbefogadó szülőkkel, hiszen általa megkapják azt, amit természetes úton nem sikerült nekik: az élet értelmét, életük kiteljesedésének lehetőségét. Szerencsére egyre több házaspár elfogadja és osztja a nézetet, hogy tudjon a gyermek arról: nem ők a vérszerinti szülei. Ennek témája a felkészítő tanfolyam egyik fontos eleme. Azonban maga az elméleti tudás nem mindig jár együtt a tényleges megvalósítással. „Várjunk még, olyan kicsi, hisz még úgy sem értené”- hangzik az alkudozás gyakran. S máris csapdába estek, hiszen saját magukat zárták a titkolózás szorongató fogságába, s teherként hordozzák mindennapjaikban. S a feszültség esetleg olyan területeken jelentkezik a házaspárnál, amire nem is gondolnak, hogy összefüggésben áll magával a titokkal.

Nem véletlenül szeretne a legtöbb házaspár újszülöttet vagy csecsemőt örökbe fogadni, hiszen ekkor a kezdetektől nyomon követhetik fejlődését. Azonban van itt még egy fontos momentum, amit Erik H. Erikson a személyiségfejlődés alapjaként fogalmaz meg, mégpedig az ősbizalom, ami csecsemőkorban alakul ki a gyermekben. Ennek eredményeként születik meg az az ösztönös biztonságérzet, amire építkezhet a fejlődés folyamán. Mi történik abban az esetben, ha idősebb (pl. óvodáskorú) gyermek kerül a családba? Akkor is innen érdemes elindulni: a bizalom, a biztonság kiépítésénél. Hol itt a csapda? Ott, hogy a legtöbb szülő, aki tele van bizonytalansággal a szülői szerep terén, igyekszik „megnyerni” a gyermeket, s kielégíteni minden vágyát. S egyszer csak arra döbben rá, hogy alul maradt, hogy nem ő irányítja az eseményeket, hanem a gyerek. Tanulság: határokra mindig szükség van, mivel a határok, a szabályok keretet adnak a mindennapokban, a keretek pedig – az érzelmi szálak mellett – biztonságot. Minden szülő szeretné - titkon – saját, meg nem valósult, meg nem valósított álmait gyermekén keresztül valóra váltani. Nemcsak örökbe fogadásnál fordulhat elő, amikor a szülő nem veszi figyelembe gyermeke képességeit, érdeklődési körét, személyiségét. A vágy, ami a cél felé hajtja, erőteljesebb benne. Örökbefogadás esetén még fontosabb, hogy elfogadja a gyermeket annak, ami, s utat mutatva, lehetőségeket teremtve számára engedni, hogy kibontsa szárnyait. Máskülönben olyan antagonisztikus ellentét, érzelmi harc, folytonos elégedetlenség alakul ki mindkét félben, ami a későbbiekben a kapcsolat megszakadásához vezethet. Nem véletlenül fogalmaztam úgy, hogy a fent említett csapdák nemcsak örökbefogadás esetén alakulhatnak ki szülő –gyerek között. Mindenesetre leszögezhető: nem könnyű szülőnek lenni, de nagyon szép és örömteli feladat - amennyiben nem felejtjük el, hogy mi is voltunk gyerekek.

Tóthné Haris Katalin - pszichológus, gyermekvédelmi szakértő

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!