Túl stresszes most ez az időszak, túl sok a munka, és kevés az energia, a türelem. Ezeket hozzuk fel általában kifogásokként, miért is nem tudunk türelmesen, elfogadóan, empatikusan, és nem utolsó sorban szeretetteljes módon kommunikálni a másikkal. Erre mindent rá lehet húzni. Szinte kivétel nélkül így teszünk. Egy generációkon átívelő, emberek által generált tragédiáról van itt szó.

A rohanás felemészt mindent. Az emberi kapcsolatokat, az őszinte pillanatokat, a boldogságot, amit minden egyén megérdemelne ezen a világon. Bezártuk magunkat egy olyan ketrecbe, melynek kulcsa előttünk hever, mégis könnyebbnek tűnik bent ragadni. A kulcs ugyanis már csak szimbolikus értelemben prezentálja számunkra az idealizált elképzeléseinket, és valóságot. Pedig tényleg lehetne igazi…

A deadline fenyegető közeledte azonban a munkával, feladatokkal, megfelelési kényszerrel egyetemben előbbre valók, mint egy kullancs, úgy épültek be a bőrünk legmélyére. Inkább kiabálunk egymással, mert a feszültség szétáradó bombaként lakozik a testünkben, és inkább elfelejtjük, hogy miről is szól az élet. Társadalmi koncepciók és elvárások szerint próbáljuk élni a mindennapjainkat.

Nem hagyunk helyet már az értéknek, talán már azt sem tudjuk mi az. Minden egyes nap azt kívánom, hogy az univerzum a benne lévő összes kicsi és nagy egységével együtt bár lelassulna, mert pokoli az a rapid körforgás, amely magába húzott minket. Arra gondolok, milyen nagyszerű lenne, ha a valódi munka megtérülne, ha a lexikális, „kockásított rendszerbe” illő tudáshalmaz helyett (vagy mellett) a saját gondolatainkat, érzéseinket és ötleteinket is figyelembe venné a nagyvilág. Arra, hogy milyen csodálatos lenne gyomorgörcs helyett jóleső gondolatokkal kelni és indítani a napot. Arra, hogy feles poharak és cigaretták helyett inkább az őszinte, mindkét álláspontot tiszteletben tartó kommunikáció jöjjön létre.

Rettegünk a jövőtől, minden komfortzónánkon kívül eső dologtól és az idő csak megy szüntelenül. Rettegünk, pedig a mai nap folyamán is az jelentette a legtöbbet, hogy a számunkra legfontosabb emberek megérintettek, ránk mosolyogtak, majd azt mondták: „Szeretlek”, vagy „Vigyázz magadra!”. 
Ha visszagondolok arra, hányszor voltam elutasító vagy mérges, ezáltal pedig sértő is a stílusom végett, szégyellem magam. Szégyellem magam, hogy olyan dolgok élveztek/élveznek prioritást még mindig, melyekre 20 év múlva senki sem fog emlékezni.

De megváltozom. Meg fogunk változni. Ha valamire, erre kell ígéretet tennünk. Mert egy nap sem tér vissza, egy ember élete sem hosszabbodik meg egy másodperccel sem. Hiszen az időnk az ami véges, nem a szeretet.

• életszemlélet félelmek lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!