Tizenkét évesen dőlt el a sorsom; ekkor került kezembe Sienkiewicz gyönyörű történelmi regénye, a Quo Vadis, melynek bár legalább hússzor nekifutottam (kiskamaszként az első hatvan-valahány oldalon túl sok volt a római lakóház helyiségeinek latin elnevezése), de aztán nem tudtam letenni. Ez nem csak arról határozott, hogy később történelem tanár lettem, hanem arról is, hogy kedvenc városom Róma legyen.

Ettől kezdve faltam a Rómában, Itáliában játszódó történelmi regényeket, később érdeklődésem már a reneszánsz, barokk és más korokra is kiterjedt, én pedig szép csendben, látatlanul úgy megismertem az Örök Város részeit, mintha mindig is ott éltem volna.

Így aztán, amikor először valóban eljutottam az olasz fővárosba, szinte térkép sem kellett, mindig tudtam, mi merre található. Talán ennek köszönhető az is, hogy elsősorban nem a város leghíresebb látnivalói vonzottak – persze aki először jár Rómában, nem hagyhatja ki a Colosseumot, a Spanyol lépcsőt, a Piazza Navonát, a Vatikánt, a Trevi-kutat, vagy az Angyalvárat, mi is felkerestük mindet – hanem a kevésbé ismert szépségeket, a rejtőzködő csodákat, vagy azokat az alig ismert sztorikat kerestem, melyek a méltán híres műemlékekhez kapcsolódnak.

De mindenek előtt élvezni akartam Róma semmivel sem összetéveszthető hangulatát, azt a dolce vitát, melyért szerte a nagyvilágban irigylik az olaszokat. E nagyszerű város minden elkopott utcakövén, pusztuló patináján, málló vakolatán érződik Michelangelo, Bramante, Bernini és a többi halhatatlan polihisztor szellemi öröksége, minden sarkon találni valamit, amibe bele tudnék szeretni. Például rajongok az eldugott tereken fellelhető kutakért és szobrokért, melyek nagy részét a neves barokk szobrász, Bernini készítette, leghíresebb alkotásai a Spanyol lépcső előtt látható, megfeneklett bárkát ábrázoló Fontana della Barcaccia, a Triton, a Piazza Navona három kútja közül kettő, személyes kedvencem azonban a Via Appia egy félreeső templomában a Szent Sebestyén sírját díszítő megrendítő szobor, mely a Pannoniában született, mártírhalált halt szentet ábrázolja. Róma egyeseknek egy majdnem 2800 éven átívelő építészeti káosz, míg másoknak – köztük nekem is – egy végtelenül romantikus város, ahol az építészeti korok harmonikusan és stílusosan egészítik ki egymást.

Pedig az Örök Városon éppúgy otthagyta keze nyomát damaszkuszi Apollodórosz, aki Hadrianus császár megbízásából építette újjá a Parthenont (mely ma lényegében ugyanolyan formában látható, mint a II. század elején), Michelangelo, aki geometriai bravúrral alakította ki a Piazza del Campidogliot (ami eredetileg nem csak nehezen alakítható trapézforma volt, de még lejtett is), valamint Mussolini, aki a város modern infrastruktúráját álmodta meg – persze egész negyedek elbontásával. A Duce rengeteg reneszánsz és barokk réteget tüntetett el, ugyanakkor sok ma látható ókori romterület az ő ásatásainak köszönhetően került napvilágra. Az egyik ilyen az Argentína téren látható Area Sacra dell’Argentina, ahol egykor az a Curia állt, ahol 44 március idusán Iulius Caesart megölték. Az eset után az épületet bezárták, helyén a császárság idején – mily szentségtörés – nyilvános latrina épült. Ma azonban Róma egyik leghíresebb kóbormacska menedéke, a romok között élő állatokat cicaszerető hölgyek, gattarék etetik. Közülük a leghíresebb Anna Magnani olasz filmsztár volt.

De kanyarodjunk vissza még kicsit a Via Appiához, a világ egyik legrégebbi útjához (épült: Kr. e. 312), mely Rómát és az apuliai Brindisit kötötte össze egymással. A Porta San Sebastianotól induló évezredes közút egykor a birodalom verőere volt, ma viszont a nagyváros nyüzsgő lüktetése elől menekülők nyugalmat sugárzó rusztikus menedéke, ahol olyan szépségek találhatók, mint Caecilia Metella síremléke, több ókeresztény katakomba (San Callisto, San Sebastiano, Domitilla), vagy a Maxentius circus romjai. Nem véletlen, hogy ez a regényes út a XVIII-XIX. századi romantika képviselőit, így Byront is megihlette. S miközben mi az október végi napsütésben a ciprusok és pineák árnyékában sétáltunk a város felé, egy aprócska barokk kápolnára lettünk figyelmesek, ez volt a Quo Vadis templom. A legenda szerint itt találkozott az üldözések elől menekülő Péter apostol Jézussal, aki Rómába ment, hogy újra megfeszítsék. Bementünk kicsit megpihenni, s én hálát adtam azért, hogy most itt lehetek. Hiszen minden itt, ezzel kezdődött.

• olaszország róma utazás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!