Vajon a kiegyensúlyozott, boldog élet, tényleg csak választás kérdése? Mégis hogyan lehet fenntarthatóvá tenni a harmóniát az életünkben? Mit lehet kezdeni azzal a sok belső ellentmondással, küzdelemmel a lelkünkben? Hogyan tanulhatjuk meg uralni az életünket, de legfőképpen a félelmeinket, hogy azok ne telepedjenek rá mázsás súlyként a hétköznapjainkra? Talán tényleg minden csak belső nézőpont és hozzáállás kérdése, elfogadásé. Na és persze sok gyakorlásé.

A minap megkérdezte tőlem valaki, hogy hogy csinálom? Hogy bírom a kríziseimet, a hétköznapi kihívásaimat, olyan békével és hittel a szívemben elfogadni és kezelni? Meglepődve tapasztalta, hogy mindenre van egy higgadt, és az ő szavaival élve „bölcs” gondolatom, pozitív hozzáállásom, az életbe vetett teljes körű bizalmam. 

Nos, ezzel a hozzáállásommal nem születtem. Talán részben volt rá nyitottságom, de valójában pontosan annyira sebzett voltam belül és legalább annyira, ha nem jobban féltem és nem hittem magamban, mint körülöttem oly sokan. Sőt, rengeteg leckét kapok most is, hogy ezt a belső nyugalmamat csiszoljam, csak talán, már könnyebben megy, mint mikor még harcoltam. 

Ha már eléggé elfáradtál ráébredsz felesleges köröket futsz.

Azon kívül, hogy rengeteg időt, önmunkát tettem abba, hogy igazán mélyrehatóan megismerjem önmagam, a reakcióim lelki és mentális okát vagy hogy feltárjam és megértsem a saját miértjeimet, az igazi megváltás akkor következett be, amikor elfáradtam a küzdésben. Nem, nem volt haszontalan dolgozni magamon, sőt, rengeteg hozadéka volt, de teljes pálfordulást akkor vett az életem, amikor megértettem és magamévá tettem az elfogadás művészetét. Kisebb túlzással, jó pár évet, könyvet, meditációs gyakorlatot, előadást, képzést spóroltam volna meg magamnak, ha egyből innen indulok, de hiszem, hogy mindenhez be kell érnünk és minden mozaik darabra szükségem volt, hogy ott legyek lelkileg és szellemileg, ahol most vagyok. 

Mikor először csak olvastam arról, hogy mekkora felszabadító erő, van az elfogadásban, hogy mennyire nagy hatással van az életünkre, még csak kapisgálni sem tudtam, ennek valódi, nagy horderejű igazságát. Megfogott és tovább vitt, hogy elkezdjem őszintén gyakorolni és mikor egyre mélyebb szinteken enyém lett a felismerése, mindent átírt. De tényleg mindent. 

Az elfogadás soha nem egyenlő a beletörődéssel, ahogy az alázat sem egyenlő a megalázkodással

Alázatot mindig kulcsfontosságú és vezérelvemnek tartottam, bár ezt sem működtettem egyből magas szinten. Az alázat számomra nagyon jelentős lecke, tisztelem és azt hiszem, hogy életem minden napján, újabb és újabb szinteken keresztül hoz még számomra jelentős fejlődést. 

Ha visszagondolok arra, amikor még nem voltam elég befogadó, érett, az elfogadás hatalmára és gyógyító erejére - mert igen, szerintem az egyik legnagyobb, ha nem az elsődleges gyógyító állapot - szóval akkor még rengeteg ellentmondást, védekezést, egos érzelmeket ébresztett bennem már maga a szó is. 
Ugyan hogyan tudnám elfogadni, ha valami baromira nem jó az életemben? Ha valami fáj a lelkemnek? Ha olyan élethelyzetben vagyok, amit ember legyen a talpán, aki ezt halál nyugodtan elfogadja? Nem esik kétségbe és nem borul bele lelkileg. Annyira nem tudtam mit kezdeni még a gondolatával sem, akkor sem, ha a szívem mélyen tudtam, hogy valahol semmi értelme annak sem, ahogy kezelem a dolgokat. 

Látom másokon keresztül is ezt a valahol érthető reakciót és hozzáállást, de most már, hogy az én életemet ez gyökerestül megváltoztatta, annyira szeretném mások számára is átadni e tapasztalat gyümölcsöző, mindent felülíró értékét.

Küzdelemből, békejobbot nyújtani

Mibe is fáradtam el? Az ellenállásba. Ha saját tapasztalatom szerint kiemelném, hogy mivel nehezítettem az utamat, és mi az, ami az elfogadás erejével szemben, pont az ellenkezőjét váltotta az életemben, az az ellenállásom. És merem állítani, hogy szinte minden problémánk ebből fakad. 

Ellenállunk máris azzal, hogy panaszkodunk, hogy kesergünk, hogy a kelleténél többet időzünk a velünk történt kellemetlen események feldolgozásával, mint amennyire szükséges. Benne tartjuk magunkat az ellenállással, minden olyan állapotban, amitől valójában szabadulnánk. Bort iszunk és vizet prédikálunk. Sopánkodunk, felelősséget hárítunk a saját boldogtalanságunkért, minket ért igazságtalanságért és fájdalomért. Harcolunk, védekező-támadó állásban és akarunk. Ki ezt, ki azt, de ami éppen van, azt nagyon nem. Elképesztő módon hosszabbíthatjuk meg ezzel pont azt az állapotot, amit, ha kézzel-lábbal kapálózás és vergődés helyett elfogadnánk, akkor el is tűnne az életünkből. 

• elengedés életszemlélet elfogadás gondolkodásmód kihívások pozitivitás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!