Vannak a földön angyalok, vagy az égben élnek? Nem tudom. Csak az biztos, hogy csodát láttam azon a napon, amikor utoljára jártam köztetek. Akkor egyszer, utoljára voltam veletek, de ti észre sem vettetek. Ilyenek vagytok, emberek. Embertelenek.

Nem emlékszem semmi másra, csak a kegyetlen fagyra. Az év utolsó napja volt és olyan hideg, mint amilyen csak a távoli sarkkörökön lehet, a madarak sem repültek azon a hajnalon. A városban csillogó autók jártak, meleg pára áradt az éttermek tárva maradt hátsó ajtaján át, a zsírszagú hátsóbejárat volt rövid és jelentéktelen életem egyetlen izzó kandallója. De a felnőttek onnan is elzavartak, ott se tűrtek meg, sehol se tűrtek meg. Sokszor kívántam azt, bár tűnnék el, bárcsak lennék örökre láthatatlan. Nem volt otthonom, nem volt meleg ruhám, sem cipőm, sem anyám, se senki más, ki szerethetne. Árva voltam és csavargó, rongyos kis utcagyerek, aki a kövesút letaposott, sáros havában rajzolta meg árva kis hóangyalát, de azt is széttapossák a szív nélküli felnőttek. Úgy képzeltem őket, hogy dobogó testrész nélkül élnek, és mire felnövök, lehet, én is ilyen lelketlen ember leszek, lehet, én sem fogom az igazi világot látni, csak magammal leszek elfoglalva, és aki az utamba téved, azon átgázolok.

De e napon csodát láttam. Varázsos képek gyúltak a kis gyufaszál vékonyka testéből, olyan szépet láttam, mint még életemben soha. Amikor vörösre fagyott kézzel meggyújtottam az utolsó doboz gyufát a szétázott kis skatulyájából, újra melegem lett. Határtalan boldogság töltötte el kicsi szívem. Bámultam az illatos, ünnepi asztalt, a roppanós libasültet, a ragyogó karácsonyfát, a szeretetteljes ünnepet, olyat, amilyenben régen lehetett részem nagymamánál, csak ez még fennköltebb volt, még ünnepélyesebb. Éreztem újra azt a bizonyos illatot, nagyi naftalin ruhájának puha bársonyát, az ölében ültem és nevettem, ezen a földön akkor utoljára. És könyörögtem, hogy most az egyszer ne hagyjon itt, most már ne menjen el, vigyen magával, mentsen meg erről a világról, nem akarok a felnőttek között tovább élni. Oda akarok menni, ahol ő van, a fényes mennyországba, a szeretet tengerében akarok fürdeni, mert odafönn csak szeretet van, ott nem bánthat senki, nem taposnak rajtam nehéz lábnyomok és nem fázom meg az Isten melegénél soha már.

Aztán hatalmas fényesség vett körül és hirtelen nem volt többé hideg, csak nyugalmas lebegés, határtalan béke és távolból felcsendülő angyali ének. Utoljára visszanéztem rátok. Földi testem ott feküdt összefagyva, élettelenül, a latyakos járdán. A felnőttek körbeállták és csodálkoztak. Egy asszony talán sírt is, de olyan magasról már nem láttam biztosan. Egész életemben, akkor az egyszer vettetek észre emberek, amikor már nem voltam köztetek. Csak a tragédiára figyeltek fel. Csak akkor kaptok észbe, amikor túl késő és már nem lehet visszafordítani az időt, amikor már minden végzetesen jóvátehetetlen. Sajnállak benneteket, túl sokat láttam a fagyos világotokból, és azt hiszem, beleszakadt a maroknyi szívem.

Szentesi Évi

• gyufaárus lány kékharisnya lelki társ

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!