Az 500Ft-os üzemanyagár és a távolság esete

Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy nem a távkapcsolatokról fogok írni, hanem arról, hogy mi lenne az ideális távolság egy párkapcsolatban, azaz az ismerkedési szakaszban, ma 2021 novemberében, figyelembe véve pl az 500Ft-os literenkénti üzemanyagárakat is.

Nyilván sokan vannak, akiknek ez nem számít, amennyiben pl a szívünk hölgyét végre megtalálták, mit nekünk egy Budapest-Nyíregyháza oda vissza 500km/6 óra autókázás, hiszen van autópálya és a lényeg úgy is az, hogy ahol van akarat, ott lesz eredmény. Sokáig én is meg voltam erről győződve, ez egyáltalán nem lehet túl nagy gond, hiszen hajtott a vágy, hogy újra párkapcsolatban lehetnék már végre, majd összerázódunk valahogy. Ugyan már, kit érdekelnek az erőforrásaim hatékony felhasználásának kézikönyvében olvasott dogmák, a lényeg hogy tegyünk meg mindent az ügy érekében, hogy tiszta legyen a lelkiismeretünk, ha mégsem sikerült. Aztán ahogy teltek múltak a hetek hónapok, sőt most már az évek, egyszer csak a napokban kicsit tovább elidőztem az egyik benzinkúton és látva az 500Ft-os benzin árát, szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy mérleget vonjak és rögtön egy rakás kérdés kezdett felgyülemleni az agyamban.

Miért mindig én utazok ezekre a nagyobb távolágú randikra? Miért én hozom-viszem a hölgyeket? Miért én fizetem az éttermet, a kávézót, ők miért nem hoznak nekem soha semmit a randikra, amikor én mindig viszek csokit, vagy virágot, vagy valami kis mütyifrütyi ajándékot. Most akkor ezek egyfajta tradicionálisan férfi költségek, még akkor is ha pl a nő jobban keres és akkor is, ha ezek a randi költségek ma már nem elhanyagolható tételek? Vajon az emancipált nő, aki megvalósította önmagát, nem érzi azt a paradoxont, hogy elvárja a férfitől, hogy ultra modernül álljon hozzá az ő dolgaihoz, időbeosztásához, megértő legyen és toleráns, egyenrangú partnernek tekintse a nőt, miközben ha a költségek szóba kerülnek, rögtön bebújik a tradíciók mögé? Csak én érzek ebben némi ellentmondást, vagy csak én fogtam ki ilyen hölgyeket, én vonzom ezt be?

Ha majomra van pénzed, banánra is legyen…

Én sokáig nem is ismertem ezt a frappáns kis mondást, majd amikor egyszer egy randin szóba került, hogy padkáztam egy jó nagyot a hölgy utcájában, mert úgy nézett ki az utcája, mint egy háborús övezet, ezért sírdogáltam kicsit, hogy több mint 100 ezerbe fog fájni egy ilyen figyelmetlenség, ő dobott meg ezzel a kis banános majmos cukiság faktorú beszólással. Elsőre haragudtam rá, mekkora bunkó vagy te hülye cinikus picsa, egy ócska autód sincs, de beszólni azt tudsz. Aztán lassan, de biztosan elszállt a haragom, mert tulajdonképpen igaza van. Valószínűleg magasról szarik arra, hogy nekem ez a randi, üzemanyaggal, randicsokival, étteremmel együtt belekerült nagyságrendileg 50 ezer forintba, plusz hat órámba az életemből. Miért is érdekelné, hiszen én vagyok az idióta, hogy adok egy esélyt, egy tőlem több mint 200km-re lakó hölgynek, miért is lenne velem együtt érző.

Bár anno amikor ez megtörtént velem, lehetséges az lett volna a frappáns válasz, hogy ha hoztam banánt, melyet elfogadtál te, mint a mondásban szereplő majom, utána jól gondolom, hogy párosodunk majd azon a szép nagy fán ugye? Jó ez csak vicc volt, nyilván az, hogy eltapsolok 50-100 ezret egy randira, nem automatikus hozadéka, hogy, hogy szex is lesz a végén, az egy másik helyen lehetséges, de itt nem. Mondjuk, én nem is várom ezt el soha, nem ez irányítja a gondolataimat. Ha erős a vibrálás, úgy is sodródunk majd, lehet erre, meg lehet arra is, attól függően, hogy a vágy beteljesülését akarjuk e, vagy sem. A távollét olyan mint a szél.

A kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja…

Drága Szécsi Pali, talán egyik legismertebb dala jutott eszembe, a távollét. Csodálatos szerelmi vallomás, de ma már 2021-et írunk, ma már nem adunk meg mindent egy ölelésért, egyetlen csókodért. Ma már nem opció a várakozás, nem látjuk igazán romantikusnak a vasútállomást, mert rengeteg inger ér bennünket, ha nem találkozhatunk záros határidőn belül, tovább lépünk. Persze ma már sokan vannak, akik meg vannak győződve arról, hogy minden meg fog történni a maga idejében, semmi sem történik véletlenül. Én nem értek ezzel egyet, én nem szeretném, ha ez lenne a végállomásomon a fejfám szövege:

„Azt tanácsolták az önmegvalósító könyvek, hogy várjak türelemmel, mindennek eljön majd az ideje, vártam... Béke poraira!”

Konklúzió, miért hiszik azt sokan, hogy én egy rosszindulatú, elkeseredett szerencsétlen férfi vagyok. Miért az jön le az írásaimról, hogy én bántom a nőket, nem nézek tükörbe, válogatós vagyok, aki ráadásul egy kibaszott bunkó. Mióta lett negatív dolog az őszinteség? Miért hazudozzak, ha őszintének lenni sokkal praktikusabb, hiszen nem kell emlékeznünk arra, hogy kinek mit mondtunk és azt mikor. Miért baj az, hogy én utálom a szponzorvadászokat, a becstelen nőket és egyfajta kereszteshadjáratot vívok ellenük? Szerintem nem velem van a baj, hanem akik lemorzsolódtak az úton mellőlem ezért. Szerintem azokkal az topmanager hölgyekkel van a baj, akik magas hozamú ázsiai befektetésekben tartják a pénzüket, miközben a cég fizeti a céges autót te meg fizesd a luxuskiadásokat. Én kimerem mondani azt, hogy ez undorító, ettől hánynom kell, de ettől még én nem vagyok egy depressziós válogatós szerencsétlen, mindössze annyi történt, hogy párkeresés közben rájöttem, hogy miért lett ilyen nehéz kenyér ez. Erre nincs recept, itt nincs megoldás, itt a fejétől bűzlik a hal. A minap hallottam egy mondást, ami egy tökéletes önirónia, én megcsináltam…

„Vetkőzz le meztelenre, állj oda a tükör elé és készíts egy fotót. Utána állj közelebb és nyitott szájjal vigyorogj és készíts még egy fotót. Amikor megismersz valakit, tedd mellé a fotódat és ennek alapján gondold át, hogy illik e hozzád, vagy sem…”

Na de vissza az 500Ft-os benzinárra, nem racionális választás ma véleményem szerint egy olyan párkapcsolat, ahol 3-5 órákat kell utazni valamelyik félnek (igen, hallottam én is olyat, ahol a nő utazott állandóan a férfihoz a Szeged - Veszprém útvonalon). Nem racionális ezért az sem, hogy 50 ezrek mennek el egy találkozóra, egyszerűen azért sem, mert az elvárásaink is ennek megfelelően növekednek, ezért elegünk lesz egy idő után abból, ha mérleget vonunk és akár 7 számjegyű összeg szerepel ezen a kis összegzésen. Törekedni kell pénztárcától függetlenül arra, hogy 10-50km-belül éljünk, egy órán belül elérjük egymást, hiszen így nem csak egyfajta hétvégi szabadidőpartnerek tudunk majd lenni, de hétköznap is szerezhetünk élményeket, melyek rendkívül fontosak egy párkapcsolat kiépítésénél. Felejtsük el ezeket a nagy mondásokat, az akaratról, meg az eredményről, megváltozott a világ, ébresztő! Erőforrásainkat ne öljük bele ilyen randikba, mert tisztelet a kivételtől, de konfrontálódáshoz fog vezetni, hiszen előbb utóbb valaki azt érzi majd, hogy ő sokkal többet tesz ebbe bele, mint a másik és nem csak anyagi értelemben. Tegye a szívére a kezét most a kedves párkereső női olvasó, mikor gondolt abba bele úgy igazán, hogy egy férfinek mennyi idejébe és pénzébe kerülnek/tek ezek a randik?

Persze az is lehet, hogy már régen elfogytak azok a régimódi férfiak, mint én…

Akik ajándékot visznek, vacsorákat és egyéb programokat szerveznek randik helyszínéül, kinyitják és bezárják az autók ajtaját és kezet nyújtanak. Ma már ez nem is biztos, hogy szokás, szóval teljesen feleslegesen jártatom itt a szám. Biztos kapok majd megint jó sok savat meg kritikát, bár nagyon örülnék annak, ha valaki egyszer megírná azt, hogy miért baj az, ha valaki megpróbál balanszot tartani, megpróbál úgy udvarolni, hogy értékeljék neki azt, ahogyan odateszi magát. A múltkor azt vágta a fejemhez az egyik olvasó hölgy, én egy szánalmas siránkozó majom vagyok, egy kemény férfi nem ilyen. Szíven ütött a dolog, mert én, még ha nem is látszik, de egy „keményebb típusú” férfi vagyok, nem egy metroszexuális kisfiú, de ha az írásaim pont az ellenkezőt mutatják, az egy komoly paradoxon, nem is kicsit. Aztán kaptam sok levelet, idézek egyet közülük: „Ne haragudj hogy ismeretlenül írok neked, de el kell mondanom hogy most olvastam egy pár írásod, és hát ez baromi jó, belelátsz nagyon a dolgokba, és jó hogy kimondod kendőzetlenül, csak így tovább” Szóval ezek a levelek adnak nekem hitet abban, hogy a sok negatív kritika ellenére is van értelme annak, amit csinálok, ahogyan írok, ahogyan megpróbálom olvasmányosan leírni, amit tapasztalok, amit gondolok. Nem vagyok képzett író, de nem is egy szépirodalmi művet próbálok eladni a Brodway-en, hanem csak érzéseket és gondolatokat kiváltani, ezért szerintem ez bocsánatos bűn…

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Pajor Sándor

"Néha kedvem szottyan szürreálisnak ható sztorikat írni, mert ez fejezi ki legjobban, hogy ki is vagyok én valójában. Író vagy mérnök, esetleg motoros? Az vagyok, aki mindezekért cipel egy nagy fakeresztet hátán, miközben a mellkasomra tetováltak az évek, egy előítéletekkel teli skarlátbetűt"...