Hat vagy hét évvel ezelőtt kerülhetett a kezembe először Milan Kundera könyve, ‘A lét elviselhetetlen könnyűsége.’ Úgy éreztem, hogy hozzám szól, hogy nekem szól, hogy minden egyes mondata mintha megjeleníteni az akkori képkockáimat. Most ismét a kezembe került Milan Kundera e könyve, és már majdnem a közepénél tartottam, amikor realizáltam, hogy én ezt a könyvet már olvastam. S hogy egyáltalán mikor is olvastam. A mostani olvasásnál számomra “A lét elviselhetetlen könnyűsége” egyrészről egy transzgenerációs trauma-feldolgozó történet, másrészről pedig egy igazi mérgező kapcsolat bemutatása.

Transzgenerációs, mert Milan Kundera remekül mutatja be a szereplőkön keresztül, (Tomas, Franz, Tereza és Sabina), hogy láthatatlanul, de mennyire össze vagyunk kötve a családunkkal. Hogy egy-egy adott szituáció, ami az életünk része és talán újra és újra megismétlődik, az valójában már az anyánkkal/apánkkal, a nagymamánkkal/nagyapánkkal is megtörtént, csak mivel senki nem foglalkozott vele, így tudat alatt továbbadták nekünk. Hiába próbálunk fellázadni a családunkkal szemben, hiába gondoljuk azt, hogy mi nem vagyunk olyanok, mint ők, előbb-utóbb kiderül az ismétlődés. Hogy vajon miért úgy állunk hozzá a férfiakhoz/nőkhöz, alapból a párkapcsolatokhoz, ahogy hozzáállunk? Például honnan jön az elköteleződési-problémánk? És miért nem tudunk őszintén megbízni a többi emberben? Miért nem hisszük el, hogy valóban szerethetőek vagyunk, hogy valóban képesek vagyunk arra, hogy mi magunk is jól szeressünk? Hogy vajon miért végződik a házasságunk kudarccal és válással? Hogy vajon a világ dolgaihoz miért állunk úgy, ahogy, és vajon miért nem szeretjük eléggé önmagunkat ahhoz, hogy az jó legyen? Hogy vajon miért jön ránk a szorongás x helyzetben? Hogy vajon mi a háttértörténete a menekülési-, illetve megfelelési-kényszerünknek? A “nem vagyok elég jó” belső gondolat, amit önmagunkban mantrázunk néha, az sem csakúgy és magától jött az életünkbe.

Az, hogy hogyan fogunk tudni a másik emberhez csatlakozni, arra nagy befolyással van az, hogy mit láttunk és érzékeltünk és láttunk gyerekkorunkban ezzel kapcsolatban. Az, hogy milyen szerep jut nekünk a kapcsolatainkban, a házasságunkban, az is főleg azon múlik, hogy generációkon keresztül milyen volt a minta, a nemek közti hierarchia. Vajon ki volt a dominánsabb a családodban, ha visszatekintesz a különböző generációra? A férfi hordta a nadrágot, vagy a nő? Esetleg a nő mindenben kiszolgálta a férjét, és talán még azt is elnézte, hogy megcsalta, mert félt kilépni a kapcsolatból? Miért félt kilépni? Egyáltalán eszébe jutott otthagyni a férjét és elválni? Vagy netalántán, ha visszanézel a családfádra, azt látod, hogy mindegyik házasságban egyenlő félként vettek részt a felnőttek? De akkor mégis hol rontod el te, ha neked mégsem jön össze a boldog párkapcsolat? Egy kérdést mindenképp körbejárnék: Tényleg olyan egyenlő és boldog kapcsolata volt a szüleidnek és a nagyszüleidnek? Mi volt az első számú szeretetnyelv a családodban generációról-generációra?

Mi a te első számú szeretetnyelved?
Mit viselsz el nehezen a másik embertől?
Mit viselsz el nehezen saját magadtól?
Mit bocsátasz meg nehezen másoknak?
Mit bocsátasz meg nehezen önmagadnak?

Mitől Nő a Nő, és mitől Férfi a Férfi egy kapcsolatban szerinted?

“A lét elviselhetetlen könnyűsége” Csehszlovákiában játszódik, a kommunizmus alatt. A háttérnek Kundera a “prágai tavaszt”, az orosz inváziót, az 1968-as év drámáját adta meg, mint helyszín és időintervallum. Mégis olyan, mintha pontosan tisztában lennél a helyzettel, mert mintha ebben élnél te is. A szereplők lélekfejlődése, az az önismereti út, amin keresztül mennek, a filozofikus kérdések azok, amiket mi is felteszünk újra és újra, s az az út az, amin mi is keresztül megyünk.

Mindenki keresztül megy ezen, még ha a legtöbben úgyis állítják be, hogy az önismeret, az énidő luxusnak számít, vagy a traumákkal és a múlttal való törődés fabatkát sem ér, mert ami megtörtént, az megtörtént és kész. Nem. Ami egyszer megtörténik, az nem múlik már el, nyomtalanul meg főleg sem. Az, hogy dolgozol magadon, még nem azt jelenti, hogy nem vagy boldog a jelenben. Az, hogy elemzed önmagadat, a tetteidet, és tisztába szeretnél kerülni azzal, hogy mi miért történik éppen, nem egyenlő azzal, hogy szabotálod az életed, vagy hogy nem vagy kiegyensúlyozott. Épp ellenkezőleg: ha nem félsz szembenézni a dolgokkal, és igen is felismered az egyik adott szituációban a múltbeli ismétlődést, és nem félsz kibontani egy traumacsomagot, akármennyire lesz is fájdalmas, hanem szembe állsz vele és azt mondod, hogy akkor rajta, lássunk hozzá, az pont egy kiegyensúlyozott énre mutat rá.

• életszemlélet gondolkodásmód létezés milan kundera szorongások

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!