Idegeskedünk, szorongunk, bánkódunk olyan dolgokon és dolgokért, amiknek az égvilágon semmi jelentőségük ahhoz az aprócska tényhez képest, hogy az időnk véges.

Tudjuk jól és mégis úgy élünk, mintha mindig lenne majd egy új holnap. Pedig valahol mélyen, jól eltemetve - hogy ne is kelljen tudomást vennünk róla - pontosan érezzük, hogy aminek kezdete van, annak bizony vége is lesz.

És akkor, ott a végén nem számít majd, majd igazán semmi.

Csak az olyan dolgok, minthogy éreztük-e elégszer a nap melegét a bőrünkön vagy áztunk-e bőrig a nyári esőben? Csodáltuk-e a szivárványt, hallgattuk-e a madarak énekét?

Jártuk-e az erdőket, szagolgattunk ezernyi virágot a réten, hallgattuk a szarvasok bőgését? Éreztük-e egy háziállat, gyerek, családtag, barát, (bárki) őszinte szeretetét?

Vesztünk el egy ölelésben? Csókoltunk hosszan, sohavégetnemérősen? Hát éltünk mi egyáltalán?

A végén csak ez számít majd. Ahogy most is csak ezek a dolgok számítanak igazán. Hiszen annyi csoda van az életben, csak meg kell tanulnunk észre venni őket.

• életszemlélet gondolkodásmód

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!