Anna, bele fogsz halni!
Hatalom, pénz, egy uralkodó szerelme. És a véget nem érő ármány ezért a sok mindenért. Mindent akartam, úgy döntöttem, hogy az első asszony leszek. A cél ugyebár a leggátlástalanabb eszközt is szentesíti. Legalábbis én úgy képzeltem. Mert amíg a királyok férfiból vannak, addig a világot a nők irányítják.
Olyan fiatal voltam és oly nyughatatlan, égett bennem valamiféle különös vágy, folyton égett, lángolt bennem valami egy ismeretlen dolog után, amit nehezen tudtam megfogalmazni tulajdon tükörképemnek. Semmi nem volt elég sosem. Mindig nyertem, minden egyes átkozottul ádáz kis csatámban addig harcoltam, míg én lettem a győztes. Gyönyörű voltam és zabolátlan. A férfiak megkívántak és be akartak törni, maguknak akartak, csak maguknak, elzárni, lekötözni, de nem volt esélyük ellenem. Korán felismertem tehetségem. Azt a tehetséget, amellyel csak a legelvetemültebbek bírnak. Az ilyesféle tehetségek azonban nem portrékat festenek vagy könyveket írnak, hanem élő emberekkel sakkoznak egy nagyon nagy táblán. A nagy szellemek, sajátos törvényük szerint, mindig kiszabadulnak a palackból és nem lehet őket visszaszorítani többé.
A király ágyáig gázoltam Istent és semmilyen emberi köteléket nem ismerve. Fájdalmat okoztam a húgomnak, sírást és jajveszékelést adtam hálaként anyámnak, fivéremnek gyalázatos halált. Az enyém lett minden, a trón, a korona, temérdek kincs és egy kegyetlenül hideg ágy. Nincs boldogság egy cselszövésen nyert házasságban. Korán eldől az ember sorsa. Az első elhibázott döntés lavinát indít valahonnan az égből és százszor többször lakol a szív. Vagyont akartam szerelem helyett, kincseket gyermekemért cserébe. Elátkozott asszony vagyok. Kegyetlen és szívtelen nő, aki nem szeretett férfit életében sohasem. Senki nem kegyelmez a magamfajtának. Nem léteznek irgalmas istenségek, nincs megváltás az ilyen sötét nyavalyára.
Rideg várat építettem magamnak. Egy hóhér és a bárdja vár az udvarán. Ennyi a jussom. Egy népen uralkodtam, és most azok ott lenn a vérem kívánják. Senki nem jön el, hogy segítsen, nincs könyörület, nincs kiút az élet legmélyebb mocsarából. Rossz anya voltam és hűtlen gyermek, pocsék asszony, tüzes húsu ágyas. Semmi máshoz nem értettem, csak kapzsi és öntelt férfiak behálózásához. Azt az egyet feledtem el, hogy a kapzsi és öntelt férfiak nem könyörületesek. Olyan gyorsan dobnak el és annyira nagyon messzire, mint amilyen messziről idecipeltek. Hónapokig könyörögtek a kegyeimért és most egyetlen pillanat alatt öntik le fekete szurokkal mindenemet. Ilyen ez a világ, ilyen vagyok én is. A végén minden kiderül, a legvégén már nem lehet játszani ezt az olcsó vásári komédiát. A legeslegvégén, életünk rozoga guillotinján csakis az igazsággal lehet felelni. Az igazságtól pedig rettenetesen félnek.
Szentesi Évi
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez