Rengetegen küzdünk különféle gátlásokkal, szorongásokkal, de csak kevesen merünk igazán beszélni róluk. Miért? Mert gyengeségeinket vállalni önmagunk előtt, csak az egyik része, ha úgy tetszik, könnyebbik fele az önismereti munkánknak. Sebezhetőségünket, tökéletlenségünket mások előtt is bátran feltárni, kockáztatván azt, hogy így talán majd kevésbé fognak szeretni minket, na, az a tényleges feladatunk oroszlánrésze, amiből a legtöbben szeretnénk is inkább jól kimaradni.

De vajon szükségünk van-e olyan szeretetre, amit csak akkor érdemlünk ki, ha ilyenek meg olyanok vagyunk és így vagy úgy viselkedünk?

Ha a fenti kérdésre azt válaszoltuk, hogy köszi, de nekem ugyan semmi szükségem olyan emberek szeretetére, akik feltételekhez kötik azt, akkor bátran mondhatjuk, mi már a jó úton járunk. Hiszen a legtöbb szorongás és gátlás éppen azért munkálkodik bennünk olyan erősen, mert attól félünk, hogy nem vagyunk elég szerethetőek, kiváltképp, ha meglátják a valódi arcunkat a maga csupasz valóságában.  Rettegünk a megszégyenüléstől, ezért megpróbálunk inkább olyan szerepekben tetszelegni, amikről azt gondoljuk, sokkal elfogadhatóbbak, mint mi magunk lennénk a lepleink nélkül. Ahogy Feldmár András fogalmaz:

"Életünk két legmeghatározóbb mozgatórugója a szégyen és a szeretet." 

Azt, hogy mitől félünk, szorongunk és mitől alakultak ki bennünk a sokszor bénító gátlásaink, egy sor tényező befolyásolja. Kevesen tudják, de, mint annyi mindenben, ebben is szerepet játszik az öröklés, hiszen a szorongó szülő gyereke, a legtöbb esetben (nem törvényszerű, vannak kivételek) maga is szorongóvá válik. Nem beszélve az otthoni mintákról, a korai tapasztalatokról, majd a későbbiekben megélt esetleges kudarcélményekről, számunkra szégyenteljes történésekről. Ezek mind-mind együttesen járulnak hozzá ahhoz, hogy egy szép napon arra ébredjünk: kik vagyunk mi és kié ez az élet, amit élünk? 

Rengetegen álmodoztak fényes jövőről, karrierről, szép családról, ki-miről akkoriban, mikor még nem zuhant ránk a "sötét" valóság. A legtöbb ember ugyanis, a saját börtönében rekedt, s ennek hatására, bár nem (mindig) rosszindulatból, de másokat is megpróbál a saját keretei közé szorítani. Ki ne hallotta volna már a Ne csináld, túl kockázatos!; az Úgysem fog sikerülni!; vagy Kevés vagy te ehhez! kezdetű monológokat? Ilyen-olyan formán mindannyian találkozunk néhány ilyen és ehhez hasonló elbátortalanító hozzászólással, melynek hatására sajnos, sokunk dobta a sarokba féltve őrzött álmait. Az eredmény? Félresiklott életek, tévútra jutott életutak és a keserű szájíz: mit tehettem volna? Nekem úgy tűnik, tényleg csak ennyi jár. 

"Bár az ember számára a saját szégyenérzete vagy félelme szinte mindig objektívnek, megalapozottnak tűnik, számos esetben hibásan ítéljük meg a helyzetünket, gondolkodási torzításaink áldozatává válunk" -írja Bátran élni c. könyvében Almási Kitti klinikai szakpszichológus. Saját tapasztalatain és klienseinek történetén keresztül próbál választ adni a minket érintő igen fontos kérdésekben: miért érezzük azt, amit és hogyan változtathatunk rajta? 

Sokan félnek a pszichológiai témájú könyvektől, ám ez esetben semmi ok az aggodalomra. A doktornő emberi hangon, az orvostudomány nyelvezetét mellőzve, érthetően és végtelenül szerethető módon nyújt segítő kezet annak, akiben már megérett az elhatározás: változtatni akar magán és/vagy az életén. Nincsenek száraz tények, adatok vagy idegen szavak, amiket csak a "bennfentesek" értenek. Történetek vannak, gyógyulások, tapasztalatok és kapaszkodók mindannyiunk számára, mikor a hogyan? kérdésre keressük a saját válaszainkat. 

• életszemlélet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!