Ugye, nektek is megvan az az érzés, amikor egyszer csak tele lesz a hócipőtök, és képtelenek vagytok tovább tolerálni valakinek a viselkedését? Arra a fajta „ Na most már elég!” pillanatra gondolok, amikor hosszú ideje próbálsz önuralmat parancsolni, és csak mormolod magadban a lelki békéd mantráit, esetleg még mosolyogni is próbálsz, de valahogy a túl oldalon az érzelmi intelligencia és az empátia hiányából fakadóan nem érzik, hogy penge élen táncolnak.

Tizenkilencre lapot húznak, és te érzed, hogy hiába is próbálnád tovább elfojtani, az indulat – cunami kitörik belőled. Az arcod nem akar együtt működni az etikett szabályaival, kirajzolódik rajta még az is, amit nem szeretnél kimondani, így aztán tulajdonképpen ezen a ponton már mindegy is..

De vajon kell -e elrejtenünk a belső gondolatainkat, reakciónkat? Biztos, hogy mindig az a legjobb, ha elnyomjuk az indulatainkat, az intelligencia érdekében?

Véleményem szerint, még a legtoleránsabb, legtürelmesebb, legempatikusabb embernek is eljön az a pont, amikor egyszerűen csak áll, és nem érti, hogyan lehetnek egyes emberek ennyire unintelligensek.

Alapvetően mindig is úgy gondoltam, hogy az emberi együttérzés, a szeretettel odafordulàs, a megértés fontos tulajdonságok. Igyekszem még azokkal szemben is, akiket amúgy a hátam közepére sem kívánok úgy bánni, ahogy azt én is elvárnám. Megtanultam elfogadni, hogy bizony nem gondolhat mindenki úgy dolgokra, ahogy én, és ugyan sok önfejlesztés árán, de képes vagyok önuralmat gyakorolni akkor is, ha a közvetlen környezetemben kell elviselnem egy számomra extrán idegesítő szemèlyt.

Volt, hogy már - már mazochistaként engedtem közel újra és újra olyan embereket is, akik már elsőre is világossá tették számomra, hogy nem becsülik az értékeimet. De hát, az ember az utolsó percig hisz, remél, még akkor is, ha nem ígérnek semmit. Én pedig erősen növelem azon emberek táborát, akik hajlamosak a végletekig esélyt adni valakinek, aki bántott, sőt, segítő jobbot nyújtani annak is, aki elárult. Egyszerűen menthetetlenül hiszek a jóban, és számomra felfoghatatlan, hogy valaki valóban egy velejéig rossz ember. Képes vagyok magamnak is megmagyarázni újra és újra, hogy csak a körülmények áldozata, és rossz bíróként felmentem a tettei alól, még akkor is, ha bocsánatot sem kér. Mert annyira erősen hinni akarom, hogy jó.

Számtalan csalódás, törés, elpocsékolt agyalás után aztán szépen lassan minden személynél elkezdjük többé - kevésbé meghúzni a határainkat. Kitapasztaljuk, hogy milyen embertípusok vannak, és ha ügyesek vagyunk, egy-egy mondatból betudjuk „rakni” a megfelelő kis kosárba az adott illetőt. Az arany középutat viszont nem egyszerű ám megtalálni. Extra hosszú és félelmetes hullámvasútra ülsz fel, amelyben rettentő sok mélység és magasság váltakozik, mire elérsz az életed azon szakászába, ahol tudni fogod, ki az, aki érdemes a gondolataidra, a toleranciádra, ki az, akinek a véleménye fontos számodra, akivel jó eszme cserét folytatni, és ki az, akinél úgy Isten igazából tényleg az is csoda, hogy eddig életben maradt.

• betelik a pohár elég életszemlélet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!