Sok olyan ember fordul meg nálam, akiknek a lételeme az alkalmazkodás. Amint valakivel együtt vannak, az az első gondolatuk, hogy a másiknak hogyan lenne jó. Mire lenne neki szüksége? És miközben mindenki más igényeit nagyon is szem előtt tartják, a sajátjukról gyakran fogalmuk sincs. A kényszerű alkalmazkodás is az önszeretethiány egyik jele. Azt jelzi, hogy eltávolodtunk magunktól, a legbelső szükségleteinktől. Persze ez is egy tanult minta, amit gyerekkorban sajátítunk el.

Aki az alkalmazkodásra rendezkedett be, az mások igényeit automatikusan a sajátjai elé helyezi. Ez persze a társadalom szemében általában nagyon jó tulajdonságnak tűnhet: simulékonyságnak, altruizmusnak, önfeláldozásnak aposztrofáljuk. Ez a pozitív társadalmi megítélés pedig csak tovább erősíti azt, hogy az illető fel se ismerje, mennyire nem jól bánik saját magával.

Az évek során annyira természetessé válik számára önmaga háttérbe szorítása, hogy fel sem tűnik neki, hogy valójában áldozatként éli az életét. Ez egy áldozati működésmód, amit nagyon gyakran az a hiedelem táplál, hogy „önzőség, ha először magamra gondolok”.

Az egészséges önszeretet ott kezdődik, hogy

- tisztában vagyok az érzéseimmel, a szükségleteimmel

- elismerem őket

- és érvényt is szerzek nekik.

Sokan viszont ennek az ellenkezőjét tanulták meg gyerekként. Az érzéseiket, szükségleteiket a szüleik nem ismerték fel, nem tartották tiszteletben és elérvénytelenítették őket (ugyan már, katonadolog… ne legyél olyan érzékeny… okos enged, szamár szenved… stb.)

Számukra az vált természetessé, hogy saját magukat – az érzéseiket, szükségleteiket – teljesen háttérbe szorítsák, elbagatellizálják, elzárják, és folyton mások érzéseihez, igényeihez, szükségleteihez igazítsák – vagy torzítsák – magukat.

Ők azok, akikkel bármit meg lehet csinálni, fát lehet vágni a hátukon, mert úgysem szólnak érte. Tűrnek, alkalmazkodnak, nem mondanak nemet, nem állnak ki magukért. Mert valaha elhitték – elhitették velük -, hogy ez a „normális”, és minden más „önzőség”, „akaratosság”, „erőszakosság”.

Ez persze nem igaz, ezek hiedelmek, amiket a szülők és más tekintélyszemélyek plántáltak belénk.

Az igazság az, hogy…

• jogunk van az érzéseinkhez, a szükségleteinkhez
• a mi felelősségünk, hogy először magunkra figyeljünk, és csak utána másokra
• és a mi dolgunk, hogy kiálljunk magunkért.

Az önszabotázsból az út az önszeretet felé egy felismeréssel és egy döntéssel kezdődik. Amint valaki felismeri, hogy bánik magával, meglátja azt is, hogy lehet másképp is.

Az önszeretetbe való megérkezés, a saját értékeinkben való lehorgonyozódás felnőttként tanulható. Erre való az önismeret. Minél több élményt szerzünk magunkról, annál tisztábban látjuk önmagunkat, és annál jobb döntéseket hozunk az élet minden területén.

• önismeret önszeretet önszeretet gyakorlása

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!