Néha már-már szürreálisan sokat számít, ha valaki ténylegesen letesz valamit az asztalra, ha szemmel látható, esetleg még kézzel is fogható a sikere, elért eredménye. Érthető, hogy alapvetően ehhez kötjük az elismerést, az alázatot, és a hajlandóságot a tőlük való tanulásra. Mert bizonyította az a valaki, hogy nem csak vizet prédikál, hogy valójában van mögöttes tartalma, meg van a miértje, és ténylegesen bízhatunk benne. Hogy lehet tőle tanulni, sőt érdemes, hiszen minden szava értékes és értelmes.

Érthető, amiért igény van az oklevelekre, bizottság általi elismerésre, diplomára, mindenféle díjakra. Aláírom, hogy tudásról árulkodnak, hogy valamit tényleg indikálnak. Ugyanakkor kizárólagosan ehhez kötni a hajlandóságot, a bízva bízást azért kicsit meredek. Hiszen tanítani tud az öt éves gyermek is, a maga ártatlan tisztaságával, sértetlen őszinteségével – pedig nyilván nincsen mögötte diploma, és valószínűleg hiányos a tudása. Az is bölcs, aki egész életében csak kívülállóként figyelt, mélyeket hallgatott, de nem lett belőle elismert filozófus vagy világot rengető elmélkedő és gondolkodó. Érthet a pénzhez a pályakezdő, még üres zsebű fiatal, és lehet nagyon tájékozott a kilencvenéves, békés arcú öregapó.

Photo by Patrick Fraser / GettyImages

Nem mindenkiből lesz sikeres és általánosan elismert üzletember, vállalkozó, zenész, cukrász vagy legyen bárki az általad elismert személy, és legyen bármilyen megbecsült a foglalkozása. Ettől még lehet, hogy lapul egy s más a zsebében, hogy mély tudás rejlik az elméjében, hogy rendelkezik válasszal minden kérdésedre, hogy valójában mestered is lehetne. De nem is kell szakterületekhez kötni a napi jó meglátásokat, a szívből jövő tanácsokat, a bölcsességet, vagy tulajdonképpen bárminemű tudást, tanító tartalmat. Nem mindig tankönyvekből tanuljuk a nagy leckéket, nem mindig a leghangosabb ember világítja meg a nekünk szánt utat. Nem lesz ráírva minden értékes szóra, hogy fontos, nem lesz előre megmondva, ki tanít minket, ki szolgáltat nekünk útmutatást vagy lelkisegélyt, illetve ki lesz felelős a legmélyebb lelki békénkért. 

Csak attól tanulni, akit a mostani a látásommal, hallásommal és gondolkodásommal értékesnek tartok és gondolok, kicsit a komfortzónámon belül tart, valójában megrekeszt egy általam jól ismert szinten. Nem engedi az új dolgokat látni, de hogyan is engedhetné, hiszen csupán a büszkeségem makacskodik ilyenkor velem. Valakitől már csak azért sem elfogadni a jó tanácsot, mert ugyan ki ő, hogy beleszóljon, hogy értékes és éles meglátása legyen, valójában az én szegénységem. Ugyan már, hiszen semmi nincs a kezében. És ha ez így van, akkor csak ne okítson engem, hiszen semmivel nem különb tőlem, semmivel sem több vagy értékesebb nálam. Ha valójában lenézlek, továbbá kevesebbre tartalak, akkor fogom én valaha is nagyra értékelni a szavadat? Hol marad ilyenkor az alázat?

Pedig lesznek égető kérdések, amikre válaszokat, nem feltétlenül az általam megismert és elismert rendszer szolgáltat majd. A saját büszkeségem és tudálékosságom gátol valójában, és az alázat illetve nyitottság hiánya az, ami első sorban kalitkába zár, és földhöz láncol – elzár, a valódi tudástól. Merre induljak, hogyan tanuljak meg tanulni, hogyan legyek nyitottabb?

A valódi kérdés az, hogy tudsz-e tanulni bárkitől, s van-e benned elég alázat. Meghallod-e a tanulságos és okító szavakat, akkor is, ha fáj, és szíved szerint azt mondanád, hogy nem is igaz. Elfogadod-e bárkitől a jó szándékot, vagy csak akkor értékeled nagyra, ha azt egy általad értékesnek ítélt személy adja. Mondd, hol tartasz a tanulásban? Nyitott vagy mindenre, vagy még mindig válogatsz? Sikerült-e már megtanulnod, hogy bárhol, bárkitől és bármikor tanulhatsz?  

• alázatosság gondolkodásmód tanulni

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!