Jobban belegondolva, a tömegközlekedés olyan, mint egy játszótér. Minden megtörténhet ott. A tömegközlekedés egy látlelet, egy képi lenyomat arról, hogy hogyan érzik magukat jelenleg az emberek, vagy maga a társadalom. Egyszer régen viccesen megjegyeztem, hogy a kettesmetrón mindenki telefonozik, a kékmetrón meg olvasnak.

Utána aztán valahogy feltűnt, hogy ez nem is annyira vicc, hanem tényleg így van. Hogy több könyv kerül elő a kékvonalon, mint a piroson. Majd jött az új metró, a négyes, és ő lett a szabadság megmutatása, a nyugalomé, no meg a fotózási lehetőségek tárházáé. A földalatti az izgalom, a bezártság legyőzése, a gyorsaság szinonimája: ott igaz az, hogy versenyt futsz saját magaddal is. Vagy inkább saját magad elől? A földalattin mindig szembe fúj a valóság igazisága, ott túl gyors minden, hogy gondolkodni tudj, csak beszívod a rohanásban a levegőt, a külföldiek beszédfoszlányait, és arra figyelsz, hogy csak jó helyen szálljál le, s hogy egyáltalán le tudjál szállni az állandó tömegnyomor közepette.

Ha a felszínen maradunk, akkor is be tudjuk így határozni Budapestet. Minden szét van szedve, és nem csak kerületekre. Hiszen akarva-akaratlanul is el leszel könyvelve valakinek, mert X helyen dolgozol, Z helyen laksz, és P emberekkel veszed körbe magadat, B helyeken vásárolsz, no meg Y-ra szavazol.  Be vagy kategorizálva, meg vagy határozva valamilyennek. Első látásra már látnak valakinek. És te lehet, hogy azt mondod, te nem ilyen vagy, meg hogy te nem mondasz rögvest véleményt a másikról magadban, de az igazat megvallva, dehogynem. Te is pontosan ugyanazt csinálod, mint a többiek, és az egészben ez a legijesztőbb. Akarva-akaratlanul is összeméred magadat a szemben álló másik emberrel. Nézed a személyiségeket a metrón, a buszon, a vonaton, a színházban, a kiállításokon, s kialakul valami benyomás róluk. Mindenkiről. Aztán persze van, hogy nem hallgatsz erre a benyomásra, de attól még benned lesz. Ösztön. Ösztönből lélegzünk, beszélünk, érzünk, és élünk. Ösztönből szeretünk bele valakibe.  Ösztönből látunk bele a másikba valamit, ami lehet, hogy valójában ott sincs, de ha látjuk, akkor ott kéne lennie, nem igaz? Csak nem csapjuk be saját magunkat minden másodpercben. Csak nem csapjuk be önmagunkat egy egész életen át.

Fura érzés kerít hatalmába mindig a hármasmetrón. Mintha kívülálló lennék, csak egy átutazó azon a vonalon, és mintha rettegnék tőle, hogy valaki észreveszi ezt és rám üvölt, hogy nem vagy idevaló, menjél innen. Zavart vagyok, csendes és számolom a megállókat. A kettesmetró ezzel szemben a megnyugvás. A Déli pályaudvar és a Deák tér között, aztán egészen az Örs vezér térig a megnyugvás mellé bekúszik egyszerre a tartás és a figyelés. Ellenpólusok: nem tartozol sehová, és mégis mindenhová. A kettesmetró erre metafora: látod, hogy kik utaznak a deák térig, és látod kik szállnak fel, kik maradnak, és kik utaznak tovább az Örs vezér térig. Itt azért látod Buda és Pest különbségét, az emberek különbségét. Pest levegője sokkal lazább, fiatalosabb, Buda ezzel szemben az örökös tekintély. Pesten folyton-folyvást keresed önmagad, impulzív vagy, történnek a dolgok, Buda ezzel szemben a lecsendesülés, a letisztultság, az Otthon, és még az önazonosságot is megkockáztatom. Ez nem jelenti azt, hogy Buda már a tisztánlátás, s nem lehet összezuhanni, mert dehogynem; össze lehet, ordítani is lehet az utakon, káromkodva sírni egy fröccsel a kezedben az egyik beülős helyen a barátokkal, itt is minden megvan, ami az élethez tartozik. Mégis…  Pest a serdülő, Buda a felnőtt. Átmész a hídon Pestről Budára, vagy Budáról Pestre, és valahogy már érzed. Olyan, mint egy önkívületben lévő önismeret(-túra). Olyan, mint egy párkapcsolat. Küzdelem és szerelem egyszerre. Minden nap újdonság van, hiszen azt sem tudod biztosra, hogy éppen jár-e a metró, vagy mikor kell pótlóval végigrobogni a felszínen, ahogy azt sem tudod, hogy éppen kik és milyen személyiségű emberek lesznek az utakon, vagy hogy te mennyire leszel kompatibilis a valósággal. Mindennap egy csoda, egy váratlan meglepetés, amibe belefásulsz, ha önmagadba belefásultál; ha engeded magadnak, hogy hullámvasútra ülj fel.

A külvilág egy tükör. Azt mutatja, amilyen éppen belül vagy. Amilyen lábbal keltél fel, vagy épp mennyire vagy boldog, vagy mennyire zokogsz a metrón, vagy mennyire nem látsz ki a kómából, mert még nem ittad meg az első kávédat.

Felnézek azokra, akik mernek a metrón őszintén társalogni telefonon, olykor puritán őszinteséggel, s nem érdekli őket, hogy a körülöttük lévők tanúi az éppen zajló párkapcsolati drámájuknak. Az eSeMeSezés, a telefonbújás, valamilyen szinten belemenekülés az online világba, hogy ne legyen túl valóságos az offline világ. Az olvasás bátorság. És valamilyen szinten meditáció, magadba nézés, de közben azt látod azon, aki olvass, hogy elzárkózik, hogy abban az adott pillanatban kizárja a külvilágot, mégis ő az, aki talán túlságosan is ott van.

Járjatok nyitott szemmel a világban. És magatokban is.

• életszemlélet társadalom

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!