Miért lepődünk meg, ha egy ember egyedül vállal albérletet, lakótárs nélkül, összeköltözés nélkül a barátjával? Tényleg ennyire kapcsolat-szindrómában szenvedünk?

Az ember függ. Függ a többi ember véleményétől, függ a megfelelési-kényszertől, függ saját magától. Bár utóbbi, ha jobban belegondolunk, eléggé érdekes téma: függünk önmagunktól úgy, hogy nagyon ritkán engedjük meg saját magunknak, hogy ismerjük az „én” -t. Viszont, ha nincs 100%-os önismeretünk, ha nem ismerjük minden zegzugos agyi-polcunkat, akkor kitől is függünk tulajdonképpen? Attól a kirakattól, amit a világnak díszítettünk ki? Attól függünk, akik nem is vagyunk valójában? Mutatunk valakit a világnak, és olyannyira jól színészkedünk, hogy saját magunk is elhisszük, hogy az vagyunk, aki éppen a kirakatban integet a tömegnek. Önbecsapás. Így lesz a hazugságból egészen elképesztő önazonosság.

A legtöbben pont ebbe az önbecsapásba esnek bele. Könnyen tudunk magunknak hazudni, talán saját magunknak a legkönnyebb, viszont a legfájdalmasabb is, amit majd túl kell élni valahogy. Azt mondjuk, hogy sosem hazudunk, közben pedig minden harmadik mondatunkkal saját magunkat csapjuk be, és úgy magyarázzuk meg, hogy ez csak szimpla önmegnyugtatás a részünkről.

A mostani legdivatosabb hazugság-hullám: a boldog szingli és nem kell senki, meg a párkapcsolatban élek, de már nagy családot akarok, klasszikus változatai. Erre ráadásul rájön a társadalmi főelvárás, hogy a Nő attól Nő, hogy türelmes háziasszony, aki az otthon békéjét és melegét teremti meg, a karrierjével kicsit sem törődve. Hogy egy Nő számára a főprioritásnak a családnak kell lennie. És ez annyira, - tudat alatt -, beleégett a fejekbe, hogy egyszerűen furán és csodálkozva néznek rád, ha te épp eme elvárás ellen cselekszel: például, hogy hiába van barátod/barátnőd, de még nem akarsz vele összeköltözni. És nem azért, mert még szabad akarsz lenni, meg a túlhypeolt karrierista-szindrómába szenvedsz. Nem. Csak egyszerűen nem szeretnéd elrontani azt, ami jelenleg jó az életedben: nem szeretnél belerohanni valamibe addig, amíg nem érzed úgy. Akkor is, ha jelenleg biztosra tudod, hogy ő az otthonod. De még nem szeretnél gyerekeket és kertes házat, mert te ellene vagy annak, hogy félév-, egy év után lakás, házasság, gyerekek legyenek, és nuku egymás megismerése. Sőt, két év, három év után is, ha olyan a helyzet, akkor se jöjjenek az előbb felsorolt dolgok. És nyíltan vállalod, hogy nem fogsz csak azért hitelt felvenni, hogy beszabályozzanak téged, hogy egy gépre tegyenek rá, mint az állatokat, hogy nesze, van három éved, hogy három gyereket hozz létre. Ez nem így működik. Egy gyerek születését nem kéne a hitel miatt összehozni. Az ember nem robot. Az ember az egyetlen élőlény, aki képes gondolkodni, mégis hajlamosak vagyunk kikapcsolni az észt pusztán az ösztön miatt, a megfelelési-kényszerről nem is beszélve. Mintha mindenkinek meg kéne felelni, és akkor leszünk boldogok. De mi is az a boldogság? Mitől lehetünk boldogok egyáltalán?

Talán egy kicsit attól, ami másnak fura. Legalábbis, ha nem kaptam meg 600-szor azt a kérdést elsőnek, hogy akkor most kivel költöztél össze? A barátoddal?, akkor egyszer sem.  S mikor azt mondtam elég határozott hangon, hogy nem, akkor tágra nyíltak a pupillák, hogy miért nem. Talán, mert most olyan jó  minden, hogy végre együtt, és különben is, hova rohanni? Annyi szép évünk van még, minek egy felgyorsított körhintára felülni gondolkodás nélkül? Ha az ember még nem tart a következő lépésnél a párjával, akkor nem szabadna csak azért is meglépni. Hány olyanról hallani, hogy eljegyezték egymást, majd négy hónap múlva szakítottak? Tényleg ez az ideális? Vigyen el minket a hév, a szenvedély, a szerelmi-hullám, a kötöttség megszokása, mert ha nem sikerül, akkor is mi van? Szakítasz, elválsz, és? Én nem akarok elválni. Ha egyszer megházasodom, az örökre tartson.

• együttélés párkapcsolat

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!