Vidéki gyermekévek

A Budapesten született suhancokból lett állampolgárok hidegek, ők a megtestesült kimértség. Na, de most tényleg, budapestiek, titeket kérdezlek, nincs ez így? Azt nem tudom, milyenek vagytok egymás közt, hisz honnan is tudhatnám, de velünk, vidékiekkel szemben két lépés távolságot tartotok. Én persze nem ítélkezem, tudom, mindez csupán a gyerekkor függvénye.

Sokszor hallhatod "az utca nevelt fel" vagy "az utcán nőttem fel" kifejezéseket a vidéki emberek szájából. Ez nem feltétlen jelenti azt, hogy szegény gyereknek nem volt otthona, ahol álomra hajthatta fejét, vagy szerető szülei, akik ápolták, ha beteg volt. Értsd ezt szó szerint, az utca ugyanis a vidéki gyermeklét egyik meghatározó szimbóluma. Vidéken ugyanis mindenki ismer mindenkit; a szomszéd kutyáról tudják, a betörőt is labdával a szájában, farkát csóválva üdvözli, nem hogy a gyerekeket, sőt Béla bácsit is látták, amint csokit ad nekik, hiába panaszkodik folyton a "visítozó zsiványokra" minden 18 év felettinek. Ehhez hasonló környezetben, anyámnak eszébe sem jutott aggodalmaskodni, ha fél napra eltűntem a környéken. Ő is tudta, csak a barátnőimmel akadt halaszthatatlan tennivalónk, azaz görköriztunk, bunkert építettünk, néha, ha túl messzire csatangoltunk, még kutyák elől is kacagva futottunk, az volt ám az igazi veszély.

Az utcán tanultam meg két kerekű biciklin biciklizni. Nem emlékszem pontosan a szakszerű eljárás részleteire, de ami biztos, hogy egy seprűnyelet a bicikli hátuljához kellett erősíteni, majd szüleim azt tartva, helyettem egyensúlyozva rohangáltak velem oda-vissza az úton. Néha még el is engedték, hagyták, hogy szabadon tekerjek, ilyenkor persze rendre akkorát zakóztam, hogy az összes szomszéd kirohant az utcára a hatalmas becsapódásom zsivajára. Lehet, hogy ömlött a vér a könyökömből, vagy a térdemből, de hát hogy tanuljon meg az ember fia tisztességesen biciklit hajtani, ha nem így? Vissza a biciklire, folytassuk! A sírás amúgy is a kislányok fegyvere.

Néha még árvíz is volt a mi utcánkba'. Minden kölyök, kiegészülve a nagy gyerekekkel (értsd: felnőttek) felcsapta a gumicsizmát, és roppant fontos tevékenységeket láttak el ott kint, amik közül sajnos most egyet sem tudok megnevezni. Emlékszem, az első ilyen alkalommal nem volt gumicsizmám, biztos épp kinőttem. Annyira szomorú voltam, hogy bebújtam az öreg bárszekrény alá, onnan itattam az egereket, talán még éhségsztrájkba is kezdtem. Nem volt mindig fenékig tejfel ez a gyermeklét, mi?!

Volt egy kutyánk is, a Szuzi, meg egy macskánk, a Cila, egyszer, mikor rácsinált a fehér lepedőre, apám mérges lett, aztán eltűnt a Cila cica, nem tudom, mi lett vele... De a Szuzi, az jó kutya volt. Apám és a bátyám horgászni mentek, kellett egy nő is melléjük, úgyhogy ment a Szuzi is. Ültek a csónakban a tó közepén, mikor a hároméves Endike hirtelen beleborult a vízbe, Szuzi sem volt rest cselekedni, hamarabb reagált, mint apám felfogta volna a történteket, rögtön a gyerek után ugrott. Semmi baja nem lett egyiküknek sem. (Apám egyébként nagy horgász, akkor is horgászni volt, mikor anyám a kórházban vajúdott velem.) Fiatalon hunyt el a család vízimentő spánielje, a szomszéd nagykutya felcsinálta, szegény meg belehalt a szülésbe. Dehát ilyen ez a szerelem!