Bármennyire tiltakozunk ellene lelkünk mélyén, mindannyian szeretetre méltók vagyunk, minden hibánkkal és bűnünkkel együtt. Mindannyiunknak jár az együttérzés, az őszinte odafigyelés, a szeretet óvó ölelése, amely arról biztosít, hogy értékesek vagyunk és a világnak szüksége van ránk.

Mindenki követ el hibákat, melyekért könyörület nélkül bünteti önmagát vagy amelyekért a világ bünteti őt. Sajnos mindezidáig csak keveseknek adatott meg a megvilágosodott tudatállapot elérése - a félelemnélküliség, a végtelen öröm, a határtalan együttérzés, a bölcsesség minden lény javára – így cselekedeteink oly ritkán hoznak számunkra boldogságot. Ahogy Buddha mondta, senki sem gonosz, csak tudatlanságunk miatt követünk el bűnöket önmagunk és mások ellen, hisz a karmikus következményeket is majd magunknak kell megélnünk a kegyetlenségünk elszenvedőjén túl.

Ahogy Láma Ole minden látogatása alkalmával mondja, ha olyannak látnánk magunkat, amilyennek ő lát minket, csodálatosnak, tisztának, ragyogónak, szeretetre méltónak, egész nap a tükörben nézegetnénk magunkat kivétel nélkül. Sajnos egónk csapdájában újabb és újabb rossz karmákat gyártunk önmagunk számára, ráadásul állandóan ítélkezünk önmagunk és mások felett ahelyett, hogy a tudatosságra törekednénk. Minden vélt sérelmünkkel azonosítjuk magunkat és amint lehet revansot veszünk azon a személyen, akin merünk… Persze ettől még nem érezzük magunkat jobban, nem enyhít a fájdalmunkon és ugyanolyan rossznak, alkalmatlannak, szégyelni valónak, szeretethetetlennek érezzük magunkat, mint a jogosnak vélt revans előtt. Aztán szépen lassan eltűnünk a világ szeme elől, egyre kevésbé bízunk magunkban, egyre kevésbé hisszük, hogy létezik ember, aki minket az összes szégyenünkkel, bűnünkkel, alkalmatlanságunkkal együtt szeretni tud, hisz mi is megvetjük magunkat. Belekeseredünk az életbe, gorombává válunk, s ha mégis igaz szerelemmel kopogtat be valaki az életünkbe a lehető legdurvábban elutasítjuk, feleslegesen ellenségesek leszünk vele. Közben pedig titokban sírunk, hogy miért nem látja, aki szeret minket, hogy mennyire elkeseredettek vagyunk, hogy mennyire nem hiszünk magunkban, hogy mennyire ki vagyunk éhezve a szeretetre, s annyira félünk az újabb csalódástól, hogy nem merjük megmutatni gyengeségünket.

Hiszem, hogy a szeretet örökkévaló, mint az élet maga, nincs kezdete és nincs vége. Hiszem, hogy kitörölhetetlenül, megsemmisíthetetlenül él bennünk, még akkor is, amikor mi magunk igyekszünk saját kézzel végezni vele.

Mindannyiunk szívében ott rejtőzik egy kis kert virágokkal, amit nap mint nap öntözni, gondozni kell, amivel időt kell tölteni, hogy virágozzék és a szeretet kiteljesedhessen benne. Saját szívünk megmunkálása a mi feladatunk, gondozásához belátásunk szerint mihamarabb hozzákezdhetünk, de várhatunk vele az idők végezetéig is…
 
Egy valamit azonban fontos tudni, az élet szeretet nélkül csak fájdalmasan élhető túl. Minden elvesztegett idő a szeretet megélésére, elvesztegetett lehetőség a szeretet kapására is…

Írta:
Agatha Seymour
www.agathaseymour.hu

• Agatha Seymour Egy 21. századi nő

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!