Megváltoztak az idők. Sok a csend, a félbehagyott mondat, az elhallgatott, kimondatlan igazság. Manapság nehéz szeretni, nehéz jól szeretni, és talán túlságosan is akarjuk. Már máshogy gondolkodunk szerelemről, kötődésről, intimitásról. Máshogyan rangsoroljuk a szerelmet, közénk kúszik a bizonytalanság, és a gyötrő megfelelési vágy a másik által felállított, hamis, sosemvolt ideálképnek.

Ma mindenki a választ várja, és magyarázatot keres felszínességére, ügyetlen konfliktuskezeléseire, kötődésre való képtelenségére, bizonytalanságára, folytonos gyanakvására. Vagyunk azonban még akik mégsem hajtjuk bele a fejünket a szép új világ személyiségtorzító kalodájába. Pedig bántottak elégszer, végigbukdácsoltunk a tanulási folyamatok vékony, imbolygó pallóján, voltak jó, és rossz tanítóink, és mérgező kapcsolatok ingoványaiban kapkodtuk levegőért, mégsem növesztettünk önmagunk köré szögesdrótót. Még nyitva a szívünk. Még bízunk.

Az emberek pusztán jobbra, vagy balra tolható tárgyak lettek, a fotók top szögből elkapott, képszerkesztő programmal agyonretusált „műremekek”, melyeknek köze sincs a valósághoz. Az online párbeszéd pikáns, sikamlós, a személyes találkozást elodázzuk, és máris beszippant a virtuális, arctalan, forró, delejes fertő. Beleragadunk valamibe, ami semmilyen emberi kapcsolattal nem aposztrofálható, és bár a pillanat heve elragad, az utána következő üresség és magány felemészt. Nem adunk valódi esélyt, nem tervezünk igazi találkozást, érintést, átkarolást, egymás szemébe tekintést, tiszta kommunikációt. Nem adunk esélyt a kémiának. De ha később mégis, akkor a feromonok, a hús-vér lélegző ember jelenléte gyakran keserű csalódást okoz, és fricskát nyom az orrunkra, a felismerés pedig mellbevág, az online szenvedély offline ellenszenvvé, undorrá alakul.

Ott vannak a billentyűzet-harcosok, a klaviatúra sármos, szexi lovagjai, a kiber-királyfik fehér lovon, legalábbis mi így képzeljük őket. Mert elalélunk, elgyengülünk a szóvirágaiktól, elkápráztat a tökéletes, idézetekkel tűzdelt, érző lélekre valló megfogalmazás, és úgy olvassuk, mint egykori úrhölgyek a lepecsételt szerelmes küldeményt. Aztán arcul csap a felismerés, az állítólagos írói vénával megáldott randipartnerünk mintha egészen más ember lenne, mint a szép, cizellált szavai. Egy billentyűzet- lovag mindig írásban, lopott szellemi tartalommal próbálja eladni magát, mert a személyisége valójában unalmas, lapos, szürke, és középszerű.

Mindig ott lakozik a kétség, minden egyes találkozásban. Ott vannak a félbehagyott, bújtatott utalások, hogy „nem vagyok még túl az exen”, és „nem állok még készen egy új kapcsolatra”, vagy „bonyolult kapcsolatban élek”, és nem merjük megkérdezni, hogy akkor mi a fenét keresel itt. Szavak nélkül is ráébredünk, hogy találkozásunk csak sebgyógyító, időrabló, vagy önbizalom izmosító, két kapcsolat közötti szexuális ámokfutás. Nincs udvarlás, várakozás, egymás személyiségében elmerülés. Vagy érdekel, vagy nem. A türelem nem erény többé, instant életünkben csak siettetjük, hajszoljuk az időt, pedig a legnagyobb fák is apró hajtásokból sarjadnak. És valamikor a várakozásnak van itt az ideje.

Ez egy kemény, vad világ annak, aki a régimódi, hagyományos értékeket mentené eltökélten, és nagy bajban van manapság, komplett hülyének nézik, ha nem szexel az első randin. Előbb jön a szex, mint a szerelem, aztán majd szabad akaratunkból eldöntjük, akarjuk-e azt a szerelmet, vagy csupán maradunk sexbuddy-k. A szex könnyen jön, a hűség nehezen, és ha nem az igazi, nem kell a sok lelkizős rizsa, indulós kávé kell, törlés a Facebookról, és eltűnni, köddé válni, az kell. Ha kiderül a másikról, hogy esendő földi halandó, feldolgozni való múlttal, zűrös családi viszonyokkal, vagy kibeszéletlen lelki vívódásokkal, nincs mese, ejteni kell, nincs idő a lelkizésre, meg a nyavalygásra. 

• kötődési problémák online ismerkedés párkapcsolat társ társszerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!