Gyakorlatilag nem telik el napom panaszkodás nélkül. A munkahelyemen, a közlekedésben, a családomban, a barátaimtól, igazából minden területen folyamatosan fellelhető a méltatlankodás. Vajon belénk van kódolva, hogy mindig mindenben csak a negatívat lássuk? Vagy tényleg ennyire rossz lenne az életünk?

Elég sokszor megesik, hogy ha megkérdezek valakit arról, hogy hogy van, akkor hosszú üzenetet kapok arról válaszul, hogy mi nem tetszik neki éppen az életében, az emberekben, akik körülveszik. Az időjárás szinte majdnem minden nap hallok valamilyen kritikát: esik, nem esik, túl meleg, túl hideg. Az a helyzet, hogy ezek a kijelentések, gondolatok hatással vannak a mi gondolkodásunkra is. Számtalanszor kapom azon magam, hogy ítélkezem: mégis miért panaszkodik ez az ember? 

Amikor elkaptam a koronavírust, és két hétig otthon kellett maradnom, azt az elmúlt évek egyik legérdekesebb élményeként fogtam fel és könyveltem el. Egyszerűen nem tudtam benne sok rosszat látni a betegségen kívül. Még abból is tanulságot vontam le, pedig évtizedek óta nem voltam komolyabban ilyen egészségügyi állapotban. Megtanultam értékelni újra, hogy a testem és annak egészsége egy kincs. Az emberek nem értették, hogyan lehetek ennyire pozitív. Hogyan örülhetek mégis ennyire annak, hogy totálisan egyedül tengek-lengek itthon hetekig, betegen? Pedig megvolt a maga szépsége, ki tudtam belőle szedni. 

Sokan nem tudnak így működni. Én sem tudtam, tudok mindig. Meg kellett tanítanom magamnak, hogy egy adott helyzetből, amiben épp rosszul érzem magam, hogyan hozzam ki inkább a jót. Nem egyszerű bevallani, de ez mind döntés kérdése. A szempont, ami alapján megvizsgáljuk a bejövő ingert, érzelmet, minden eldönt. 

Lehet egy adott szituációt szörnyen tragikusan megélni, és lehet úgy is, ahogy éppen megtörténik. Ha történik velünk vagy a szeretteinkkel valami rossz, akkor azt átélhetjük úgy, hogy a legrosszabb kimenetellel számolunk, de úgy is, hogy a legjobbal. Általában az emberek ezt a két megközelítést alkalmazzák. Ezek szocializációs hozományok, vagy szeretünk előre készülni a rosszra, vagy nem akarjuk elfogadni, hogy a rossz előfordulhat, ezért mantrázzuk magunknak a jót. 

Mi lehet tehát a megoldás, ha csak azt látjuk, hogy minden rossz, unalmas, szörnyű? Az adott probléma más kontextusba helyezése például egy jó stratégia. Szerencsétlennek érezzük magunkat? Miért? Van egy egészséges testünk, amivel azt kezdünk, amit akarunk, az agyunkkal szintén. Magányosnak érezzük magunkat? Miért? Biztos, hogy van a közelünkben legalább egy, ha nem több ember, akiket igenis érdekel a jóllétünk. Olyanok is, akikre nem is gondolnánk, hogy törődnének velünk. 

Ne illessük a jelent, magunkat és az életünket negatív gondolatokkal és jelzőkkel. Ne elégedetlenkedjünk, mert mindig van rosszabb helyzet. Ha mélyen elgondolkozunk azon, hogy valójában milyen kincseket kaptunk az élettől eddig, akkor azért annyira nem tűnik vészesnek a helyzet, ugye?

Örüljünk a szülőnek, aki mindig ápol minket. Örüljünk a barátnőnek, aki mindig meghallgat minket. Örüljünk a párunknak, aki a saját nehezebb napjain is mellettünk áll, kitart velünk. Örüljünk a barátoknak, hogy fel-felbukkannak, és berángatnak minket az élet sűrűjébe. Örüljünk a munkahelyünknek, hogy kihívást ad nekünk. Örüljünk az életnek, hogy olyan akadályokat épít elénk, amelyek megugrásával csak fejlődünk.
Örüljünk az életnek, hogy tanít minket. 

• gondolkodásmód panaszkodás panaszkodó ember pszichológia

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!