Éreztem. Éreztem, hogy amire várok, az már csak hajszálnyira van tőlem. Tudtam, hogy ha kimegyek az utcára, akkor fogalmam sincs hogyan, de beléd botlok majd. Ez volt az a nap, nem téveszthettem el. Szívemmel-lelkemmel éreztem, és mégsem jelentél meg.

Rosszul hittem? Most kérdőjelezzem meg magamat és az egész mögöttem álló időszakot? Vagy tegyek úgy, mintha nem fájna, hogy tényleg reményt vesztettem? Nem tehetem meg, ugye? Nem élhetek hamis életet, nem hazudhatok magamnak, csak azért, mert úgy könnyebb. Egyedül hiszek valamiben, s nincs más, ki megerősítsen. Minden sejtemmel vártam, hogy gyere. Reméltem, hogy igazam lesz. De nem jöttél, és most fogalmam sincs, hogy mitévő legyek.
Persze tudom, hogy elrontottam. Egyáltalán nem vártalak jól – szinte jobban vártam azt, hogy az eljöveteleddel igazolj egy elméletet, mint azt, hogy tényleg megölelj. Ez így nem volt rendben, kicsúszott kezemből a fegyelem. 

Mindig, amikor azt hiszem, hogy most már értem, akkor hozzám csap az élet egy plusz szeletet. Még ezt is ízlelgesd, ezt is értsd meg – és tedd hozzá a nagy egészhez! Nincs ebben kegyelem. Talán lebecsültem az életet, és most is csak azért vagyok hitetlen, mert nem bízok eléggé benne. Konkrétan a szemembe mondtad álmomban, hogy jössz – mintha bejelentkeztél volna. Aztán minden jel egyértelműen arra mutatott, hogy ez tényleg így lesz. Tudom ki vagy, hogy most van itt az ideje kettőnk történetének – illetve lenne – mert valamiért nem történik meg. Miért nem történik meg? Időközben megváltozott volna valami? Miért nem álmodtam újra, miért nem szólt senki, hogy változott a terv? Pedig az álmokkal mindig így van: amíg nem álmodod másképp, addig fennáll ugyanaz a lehetőség. Ha pedig valami radikálisan változik, akkor az álmaid sem ámíthatnak tovább, megtörténik az információátadás. Mint egy tökéletes állapotfelmérés vagy helyzetjelentés. 

Photo by GettyImages

Vártam, hogy majd csoda történik a házunkhoz vezető utolsó öt méteren, de durcásan léptem be a házba. Nem a mai volt az a nap! Illetve várjunk csak – biztosan? Nem tudhatom, hogy a mai napon mi játszódott le benned. Hogy abszolútértékben mi történt kettőnk életében. Nem tudhatom, hogy autóban ülve elhajtottál mellettem. Nem tudhatom, hogy most miért nem láthatok rá a dolgokra. Itt lenne az ideje egy kis hitetlenkedésnek? Azért, hogy utána még erősebb legyen a hitem? Tudom, hogy van valamilyen célja, csak éppen megöl a kíváncsiság. Eltűnt belőlem a türelem, hogy kivárjam a megértést nyújtó perceket. Pedig jönnek, feleslegesen izgulok hitelre. 

Az is lehet, hogy átugrottam azt a részt, amiért szükséges lettél volna az életemben. Mondjuk olyan tempóban fejlődtem, hogy a tanulság, amit kettőnk története rejt, már bent van a zsebemben. És a tiédben is bent kell, hogy legyen a tapasztalat, hisz ez mindig oda-vissza működik. Akkor érthető, hogy nem fáraszt minket az élet, hogy halad tovább a történetünkkel. Intelligens rendszer, csak néha elfelejt tájékoztatni az apró részletekről: minden zegzugába tanítást rejt, hogy véletlenül se legyen egy fejlődés nélküli perc sem. Hihetetlen.

Nyilván bármi lehet, és utólag természetesen majd megértem. Csak ezek a seggre esések olyan nehezek. Persze tudom, hogy a fejlődés nehezen megy. Hogy van egy ár, amit fizetek. S, tudom, hogy nincs az életben ennél érdemesebb, hogy tökéletesen megy minden. Csak ez a nap valamiért túlzottan elkeserített, kényszerített, hogy megint nőjek. Mert azt hittem értem, és kiderült, hogy nem teljesen.

Van ebben egy kis fájdalom – másrészről pedig boldog vagyok, mert tudom, hogy a leejtő után magasság jön!

• találkozások

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!