Lisa Taddeo: Három nő című könyvéből származik ez a kijelentés, amit a címbe tettem. Elgondolkodtatott, hogy vajon tényleg így van? Tényleg ennyire függünk mindig valakinek a véleményétől? Tényleg szükségünk van mindig valakire, hogy inspiráljon minket az élethez és az életben egyaránt? Tényleg kellenek a külső visszacsatolások és bókok és helyeslések ahhoz, hogy könnyedebben el tudjuk fogadni saját magunkat? Hogyan lett a közösségi média az életünk (fő)irányítója?

Ha jobban belegondolunk, a közösségi médiának a saját magunk platformjának kéne lennie: a saját, puritánmódon létrejövő, cenzúrázatlan őszinteségünk platformjának. A vágyaink, a szeretet dolgaink, az éppen aktuális hangulatunk, az utazásaink és az élményeink tárházának, kifejezésünk eszközének, nem pedig egy tökéletesen felállított kirakatnak. Igen, mint egy virtuális, modern napló. Nem egy olyan helynek kéne lennie, ahol ötször meggondoljuk magunkat, hogy ezt most kirakhatjuk-e, és amikor végre kirakjuk, akkor 86%-ban mégis csak az fog győzni, hogy kitöröljük az adott posztot. A közösségi médiának nem a megfelelési-kényszer és a színház lenne a feladata, hanem önmagunk megnyílása, és feltérképezése. A közösségi média egy nagyon személyes eszköz arra, hogy mi magunk-, és a világ is megismerhesse azt a személyt, akik valójában vagyunk. Mármint ennek kéne lennie, de helyette az elkorcsosult társadalom középpontja; a közösségi média platformjait kirakatnak, álcának, maszknak, védőhálónak tartják az emberek. Olyan életet jelenítenek meg, amit igazából nem élnek, és talán nem is szeretnének. Olyan személyiséget jelenítenek meg, akik valójában lehet, hogy a teljes ellentétjük, de a külvilág így fogadja el őket. Vagy egy olyan személyiséget raknak a közösségi médiára, akik pont, hogy a valóságban is szeretnének lenni, csak nem mernek.

Vannak, akik azt mondják, hogy a közösségi média az ördögtől való, de nem tesznek semmit azért, hogy ne így legyen. Pedig mindenki elkezdhetné a saját maga platformján a valódi érték képviseletét: nem kell hozzá sok minden, csak a valódi énünk, a saját véleményünk, az őszinte életünk minden egyes momentuma. Egyszerűen szólva: sallagmentesség. Nem pénzkérdés, hanem annak a kérdése, hogy meddig bírjuk elviselni az igazságtalanságot és az (ön)becsapást? Meddig tűrjük azt, hogy becímkézzenek minket, hogy megítéljenek mások ahelyett, hogy kiállnánk magunkért? Meddig tűrjük önmagunkkal szemben is, hogy olyat mutassunk magunkról a külvilágnak, amik egyáltalán nem vagyunk?

Nem tudom, hogy melyik a rosszabb: önmagunk miatt posztolni, vagy legalább egy valaki miatt írni a bejegyzéseket és/vagy képeket felrakni. Mind a kettő, akár tudatos, akár nem, de megtörtént már az emberrel az élete során. Hiszen van, hogy egy zenéről eszünkbe jut valaki, és gyorsan kirakjuk azzal a belső gondolattal és várással, hogy vajon x-nek is eszébe fogunk jutni arról a számról, ha meghallgatja majd. Visszacsatolások. Önmegerősítések, hogy fontosak vagyunk, hogy számítunk. De ha a negatív oldalát nézzük, akkor azt is lehet mondani, hogy a közösségi média az egoizmus virágágya. Hiszen azért posztolunk, hogy érzelmeket, gondolatokat, és véleményeket csikarjunk ki saját magunkról a másik emberből. Érezni szeretnék a szeretetet. Tudni szeretnénk azt, hogy az egész kapcsolat nem csak egyoldalú, hogy nem csak nekünk fontos, hanem a másik oldal is ugyanúgy látja, mint mi. De ez messze esik a valódi egoizmustól, ami irigységet, féltékenységet szeretne elérni a posztjaival. Az előzőnél az önértékelésünk hiánya áll fent. A közösségi média épp ezért ment el ebbe az irányba, mert felismerte az emberi sebeshetőséget: mindenki arra vágyik, hogy elfogadják, hogy szeressék, hogy tökéletesnek lássák. S itt a lényeg: mindenki azt szeretné, hogy tökéletesnek lássák. A közösségi média pedig fogta magát, elhintett pár magot ekörül, és hagyta, hogy az emberek rákapjanak és kicsíráztassák. Az emberek pedig bekapták a horgot.

Kaptunk egy színtiszta, fehér lapot, amit nekünk kell megtöltenünk az életünkkel. Ami tényleg lehetne a saját személyes naplónk, ahol szabadon megnyílhatunk, változhatunk, emlékbe szedhetjük azokat, amik történnek velünk nap, mint nap. Szép is lehetne az egész közösség média. Viszont az a baj, hogy látjuk egymásét is; az ember pedig versengzőtípus, akár bevallja, akár nem. Egymás ellen versenyeznek, és mindenáron meg szeretnék tudni, ki szeretnék kiabálni a világban, hogy ki a legjobb. A közösségi média a felhőtlen szórakozásból, egyszerű hatalmi tér lett: mutasd meg ki vagy, mid van, hova mész nyaralni, és minden tökéletlenséget vagy furát felejts el. Az nem kell. Nincs szükség arra, ami nem illeszthető be a társadalmi elvárásokba.

Visszatérve a címre: igen, szerintem alapjáratban véve mindenki valakinek szánja a posztját. Jobbik esetben, saját magának, hogy emlékezni tudjon arra, ami történt vele, hogy őszinte lehessen legalább önmagával szemben. B verzióban pedig mindig egyvalakinek, aki éppen eszébe jut. Rosszabb esetben pedig az a csúnya megfelelési-kényszer áll: megfelelni mindenkinek, akinek látszólag tökéletes az élete a feltöltött képek által.

Te melyik típus vagy? A környezeted melyikbe tartozik? És melyik típus szeretnél lenni?

• közösségi média személyiségek

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!